2017. november 19., vasárnap

Leláncolva

Viktor Nikiforov tizenhét éves, s másfél éve párkapcsolatban él egy férfival. Ám ez a kapcsolat cseppet sem olyan boldog és harmonikus, mint amilyet várt. 

A figyelmeztetéseket kéretik komolyan venni. A történet Viktor múltjában játszódik, s minden csupán az én fantáziám szüleménye, az én fejemből pattant ki a dolog. Jó olvasást!:)






Figyelmeztetés:

A történet erőszakot, durva beszédet, enyhe erotikus jelenetet tartalmaz, valamint egy ponton felmerül az öngyilkosság gondolata is. Akit ez zavar vagy érzékenyen érint, annak javaslom, hogy forduljon vissza, és válasszon kicsit fluffosabb történetet.^_^  Mert ez nem az.

***

A bárban már ismerték a nevét. Nem is csoda, hisz minden nap oda járt le inni, mert az segített neki megszabadulni a gondolataitól, minden bajától.  Ezen a borús, őszi napon is nagyot kortyolt a whiskeys pohárból, s könnyeit visszanyelve figyelte, ahogy a fény rávetül a barnás színű folyadékra. Így telt el fél óra, aztán egy, majd kettő, s mire észbe kapott, már forgott vele az egész helyiség. Ő azonban csak nevetett, hagyva, hogy könnyei végre lassacskán végigfolyjanak az arcán. Aztán szinte csigatempóban emelte ismét a szája elé a poharat, de mielőtt kortyolni tudott volna, valaki kikapta az italt a kezéből.
Felnézett. Aztán le.
– Nem…
– Megyünk haza! – mondta a férfi szelíden, majd óvatosan segített neki lekászálódni a magas bárszékről.
– Én… nem… – akarta felelni, de alig tudta összerakni ezt az egyszerű mondatot.
A másik nem szólt semmit, csak kivezette a bárból, előtte egy kis készpénzt tolva a felszolgáló elé. Ahogy a hűvös éjszakában sétáltak, egyszer csak arra eszmélt fel, hogy fázik. Most már hüppögő sírásba kezdve próbálta összehúzni magán a vékony széldzsekit, de az nem volt nagy segítség. Aztán a következő, amit nagyjából felfogott, hogy a másik, aki kivezette a bárból, a hátára terít egy hosszú, vastag, szőrmés kabátot.
Ahogy tovább sétáltak, egyszer csak feltűnt neki, hogy nem is a lakása felé mennek, hanem egy közeli parkba. Csönd volt, erre alig egy-egy kocsi járt csak, s a tücskök ciripelése egy nagyon kicsit megnyugtatta. A másik férfi most erősen szorítva őt magához átkarolta, majd leültek egy padra. Ő a csillagos eget bámulta, szeme még könnyes volt.
– Megint? – hangzott el a kérdés.
Erre újra keserves sírásba kezdett.
– Igen.
A férfi magához ölelte őt, ő pedig hangosan zokogva fúrta arcát a mellkasába.
– Miért hagyod magad? – suttogta a fülébe.
– Nem tehetek semmit.
– Dehogynem! – csattant fel a férfi, s most elhúzódott tőle. – Egyszerűen csak pakolj össze, mikor nincs otthon, és gyere el tőle.
– Ez nem olyan egyszerű.
A másik erre összeráncolta a szemöldökét.
– Ezt mégis hogy érted?
Felnézett rá, majd belefogott hosszú mondókájába.

***

Viktor Nikiforov tizenhét éves volt, műkorcsolyázásban már-már a profizmus szintjét ütötte, s lassan másfél éve, hogy párkapcsolatban élt a focista ikon Valentin Alekseyevvel. Kapcsolatuk azonban egyáltalán nem volt harmonikusnak mondható. Az elején annyira szépnek ígérkeztek a dolgok, hogy Viktor teljesen beleesett a férfiba is és magába a gondolatba, hogy minden tökéletes lesz. Azonban ez korántsem így történt: ahogyan haladt előre a kapcsolat a két sportoló között, úgy ütköztek ki olyan dolgok, amelyek ezt a gyönyörű világot egy pillanat alatt tették rémálommá, s Viktor egyszer csak azt vette észre, hogy már nem akar Valentinnal lenni, azonban nem tud tőle szabadulni. A férfi sokszor minden ok nélkül volt abuzív, viszont egy másodperccel később sírva borult a vállára, hogy mennyire sajnál mindent, s Viktor nem tudott sokáig haragudni rá, minden alkalommal megbocsátott neki. Szerette. Talán túlságosan is. Annyira, hogy úgy gondolta, ezen még lehet segíteni. Azt akarta, hogy ez így legyen, vissza akarta kapni az elképzelést arról a gyönyörről, amely az elején körülvette.
Beletúrt szőke hajába, miközben hevesen bólogatott a mellette álló Georginak. Igazából annyira belemerült gondolataiba, hogy nem is nagyon hallotta, amit a másik mondott.
Aztán felnevetett társa egy szaván, s mikor kinyitotta a szemét, Valentin ott állt előtte, kezei zsebre dugva, arcán mosoly. De a szemei – azok nem mosolyogtak, s Viktor tudta, hogy itt baj lesz.
– Jöttem érted, Vitya – mondta a férfi, mire a szőke bólintott, majd levette korcsolyáját, és bement az öltözőbe felkapni a cuccát. Mikor ismét visszatért, Valentin megejtett egy újabb hamiskás mosolyt, s a kocsija felé kísérte.
Az út csendes volt, Viktor igyekezett csillapítani a reszketését, miközben lopva Valentinra pislogott. Tudta, mi fog következni. Hibázott. Nem lett volna szabad.
Kiszálltak a kocsiból, majd szó nélkül felbaktattak a panelház lépcsőjén, s mikor beléptek a hűvös, sötét lakásba, Viktor felkapcsolta a lámpát, óvatosan letéve a táskáját a kanapé mellé a földre. Lassan megfordult, s Valentin szemébe nézett, aki most összefont karra állt az ajtóban, ballonkabátja még mindig rajta volt.
– Georgi Popovich, mi? – kérdezte szarkasztikusan felvonva szemöldökét.
– Mi van vele? – nézett rá zavartan Viktor, noha sejtette, mire akar a másik kilyukadni.
Valentin elmosolyodott, majd felnevetett.
– Jaj, Vitya – sóhajtotta, ahogy tett egy lépést közelebb a szőkéhez. – Játszod a naivat?
Érezte, hogy a szíve egyre hevesebben ver, olyannyira, hogy majd kiugrik a helyéről, ő maga pedig remegett, mint a nyárfalevél.
– Valya…
– Szóval, Georgi Popovich? Jól mondom?
Viktor egyre szaporábban vette a levegőt. Már nem félt – rettegett.
– Újonc műkorcsolyás. Ugyanúgy Yakov edzi, mint engem – mondta elhaló hangon, s a másik szemébe nézve tudta, hogy ez nem elég kielégítő válasz.
– Milyen laza edzésütemetek van. – Valentin megint felnevetett, hangjából érezhető volt a feszültség és a kétely. – Talán Yakov keményíthetne egy kicsit.
– Öt perc pihenés jár mindenkinek! – Viktor már sírni tudott volna.
– Az engem kicsit sem érdekel – mondta hűvösen a férfi, s most már látszott rajta, hogy kezdi elveszíteni a türelmét. – Ki ez a Popovich? Az új… szerelmed, vagy mi?
Viktor döbbenten pislogott fel Valentinra.
– Miről beszélsz?
– Vitya, azt hiszed, nem látok át rajtad?
A szőke arcán legördült egy izzadtságcsepp.
– Mi…?
– Tudom, baszd meg, hogy a hátam mögött mással kavarsz, jó? – kiabálta a férfi, Viktor pedig ösztönösen összerándult.
– Valya, miért hiszed azt, hogy én ilyet tennék veled? – fakadt ki a szőke kétségbeesetten. – Mondtam, Georgi csak egy újonc.
– Igen, én pedig nyilván most jöttem le a falvédőről!
Hangos csattanás töltötte meg a szobát, ahogy Valentin egy hatalmasat csapott Viktor arcára. A szőke megtántorodott, alig tudott a kanapén megtámaszkodni. Aztán a férfi már fölötte is állt, s hatalmasat ütött az ülőalkalmatosságra.
– Megmondtam, Vitya – suttogta fagyosan, Viktornak pedig minden önuralmára szüksége volt, hogy ne nyüszítsen. – Megmondtam, nem? Neked csak én vagyok. Csak én. Más férfiakkal vagy nőkkel nem akarom, hogy szóba állj, Yakov vagy Lilia kivételével. Értettük egymást?
Viktor bólintott, kezét az arcára szorítva, ami rettenetesen fájt és égett ott, ahol a másik megütötte. Remegve, fejét lehajtva tápászkodott fel. Tudta, hogy ez lesz. Amint meglátta, hogy Valentin ott áll előtte a pálya szélén, érezte, hogy nem kellett volna szóba állnia Georgival. Legalábbis nem ezen a napon, mikor tudta, hogy a férfi érte fog jönni.
Nem történt semmi közte és Georgi között, csupán egy-két szót váltottak, mégis bűnösnek érezte magát érte. Úgy érezte, aggódásnak és fölösleges féltékenységnek tette ki barátját azzal, hogy ilyen közvetlen volt egy másik műkorcsolyással.
Mikor Valentin eltűnt a szoba ajtaja mögött, Viktor bezárkózott a fürdőbe, s hátát a hideg csempének döntve halkan zokogni kezdett. Olyannyira sírt, hogy levegőt is alig kapott, haja kócosan lógott az arcába, s a könnyeitől oda is tapadt a bőréhez. A fal mentén lecsúszott, s csak ült sokáig a hideg kövön, válla rázkódott a néma zokogástól. Fél óra múlva teljesen kimerült, s gondolatok nélkül, majdhogynem érzelemmentesen nézett ki a fejéből. Aztán megkapaszkodott a mosdókagylóban, és feltápászkodott a földről. Kissé meginogott, de nem törődött vele, levette ruháit, s beállt a zuhany alá.

***

Halkan benyitott a hálószobába – azt hitte, a másik már alszik, de nem. Valentin ébren volt, s görnyedten ült az ágy szélén, arca meggyötört és könnyes volt.
– Valya! – lépett mellé Viktor, óvatosan a vállára téve a kezét.
– Vitya…
A férfi lassan felnézett rá, s még keservesebb sírásba kezdett.
– Mi történt? Szólalj már meg! – Viktor kétségbeesetten igyekezett rájönni, vajon mi lehet a másik problémája. Aztán egyszeriben bevillant neki a válasz: hisz Valentin mindig is ilyen volt. Bántotta őt, utána pedig teljesen összeomlott.
Viktor magához ölelte a férfit, csitítgatta, Valentin pedig apró csókokat nyomva a szőke tincsekbe viszonozta a gesztust.
– Vitya… – hebegte. – Én…
– Semmi baj – suttogta Viktor. – Semmi baj. Minden rendben.
Egymás szemébe nézve eltávolodtak egymástól, majd a férfi közelebb hajolt hozzá egy csókra, amiből pillanatok alatt heves, szenvedélyes csókolózás lett. Aztán Valentin levette Viktorról a pólóját, hogy finoman végigharapdálja a felsőtestét. A szőke felszisszent, mikor a másik a derekához ért, levette a nadrágját, és a combját kezdte csókolgatni.
Viktor magához húzta Valentint, hogy aztán felcserélje a pozíciójukat, így most ő volt fölötte.
– Vitya, te mit…?
– Pszt! – tette a mutatóujját a szája elé Viktor. – Hagyd, hogy most én kényeztesselek.
A szőke ezután lehajolt, levetkőztette a férfit, s finoman rácsúsztatta ujjait a merev férfiasságára. Valentin a fejét hátravetve felnyögött, miközben a szőke a szájába vette.
– Imádom, mikor ilyen vagy – sóhajtotta.
Viktor halkan felnevetett, ahogy tovább kényeztette a másikat, amíg az el nem élvezett, s teste megfeszült a gyönyörtől. A szőke letörölte a száját, aztán hagyta, hogy a másik az ágyra döntse, majd heves csókolózás közepette szeretkezésbe kezdtek.
Egy órával később összebújva feküdtek a takaró alatt, Viktor keze Valentin mellkasán pihent. A férfi átkarolta őt, majd egy finom csókot lehelt a hajára.
– Szeretlek, Vitya – suttogta, miközben az oldalára fordult, hogy még jobban át tudja ölelni a szőkét.
– Én is szeretlek, Valya. Nagyon, nagyon szeretlek.
Néhány perc múlva halk szuszogás törte meg a szoba csendjét. Viktor felnézett, mellkasát forróság öntötte el. Nagyon, nagyon szeretlek, ismételte magában, majd behunyta könnyes szemét, s lassan álomba merült.
A másnapi edzésre Valentin is elment, hogy megnézze Viktor új szabadprogramját. Karba tett kézzel állt a pálya szélén, s néha-néha körbenézett. Viktor tudta, hogy tekintetével Georgit keresi, nehogy véletlenül is egymás közelében legyenek. Kicsit ugyan rosszul érezte magát ettől, hiszen a másik nem tehetett semmiről, és nem is tudhatta, hogy Viktor miért nem áll szóba majd vele egyik pillanatról a másikra.
Most ugrott egy négyszeres flipet. Már egy évvel ezelőtt Yakov is megmondta neki, hogy ez lesz a védjegye, de csínján kell bánni vele, mert energiaigényes ugrás. Viszont Viktort nem úgy ismerték, aki valaha hallgatott volna edzőjére, s most majdnem tökéletesen landolt az ugrás után.
– Mondtam, Vitya, hogy az ugrások elejére tedd azt a flipet! – morogta Yakov a pálya széléről, s Viktor látta, hogy Valentin mosolyogva megrázza a fejét.
Felnevetett, s eztán hanyagolta a négyszeres flipet, csak a kisebb ugrásokra és a koreográfiára koncentrált. Érezte magán barátja tekintetét, és jó érzéssel töltötte el, hogy végre megmutathatja neki a programját. Jobb lábát hátra emelte, karját széttárta, ahogy csúszott a jégen, copfba fogott haja szinte repült utána. Most jött a lépéssorozat – ezt néhány napja dolgozta ki, és már az első perctől kezdve tökéletesítette. Vetett egy pillantást oldalra, s látta a büszke csillogást Valentin szemében, ami boldoggá tette. Melegség áradt szét a mellkasában, és ezzel még erősebb késztetést érzett arra, hogy a tökéletesebbnél is tökéletesebbé tegye ezt a programot.
Miután végzett, pihegve lejött a jégről, s egy másodpercen belül a férfi ölelő karjai közt találta magát.
– Olyan gyönyörű voltál – suttogta a fülébe, mire Viktor elpirult.
– Valya… – Elmosolyodott, majd a nyaka köré fonta a karját, és egy apró csókot lehelt az arcára.
Fél óra múlva már a befűtött autóban ültek hazafelé tartva, a hó apró pelyhekben szállingózott – közeledett a karácsony.
– Vitya!
– Hmm?
– Arra gondoltam, hogy így az ünnepek előtt elmehetnénk szétnézni, bevásárolni, vagy valami…
Viktor oldalra pillantott – eddig az ablakon át bámulta a hóesést és a járókelőket –, s észrevette, hogy Valentin arcán enyhe pír jelent meg. Halkan felnevetett.
– Csak nem randira akarsz vinni?
– De… – A férfi megnyalta az alsó ajkát, majd egy pillanatra ránézett a szőkére. – Már napok óta fontolgatom, csak nem találtam a megfelelő alkalmat arra, hogy megkérdezzem.
– Ó, Valya – nevetett Viktor –, bármelyik alkalom megfelelő lett volna.
Ahogy ezt kimondta, érezte, hogy ez így cseppet sem igaz, azonban úgy tűnt, Valentinnak semmi hasonló nem fordult meg a fejében.
– Azt mondod? – mosolyodott el. Viktor bólintott. – Mikor lenne neked jó?
– Nagyban függ Yakovtól – sóhajtotta a szőke, aztán egy kósza hajtincset kezdett csavargatni. – Mondjuk a karácsony előtti héten.
– Tökéletes! – Valentin a kelleténél hangosabban kiáltott fel, s Viktor összerezzent mellette. Azután mindketten elnevették magukat.
Mikor hazaértek, egy pokrócot terítve magukra leültek a kanapéra, a tévé elé, hogy megnézzék Valentin kedvenc sorozatát. Viktor ugyan utálta ezt a műsort, de kibírta azt az alkalmankénti húsz percet, amíg a másik megnézi. Sokszor azon kapta magát, hogy nem is a sorozatra figyel. Gondolatai elkalandoznak, s egyre többet gondolkodott a kettejük kapcsolatáról. Mi a jó és mi nem, min kellene változtatni, és mit meghagyni úgy, ahogy van… Arra jutott, hogy majd ha mindkettejüknek elég szabadideje lesz, megbeszéli ezt Valentinnal. Vetett egy oldalpillantást a másikra, aki épp egy jeleneten nevetett, s ujjaival finoman cirógatta az ő karját. Sosem tudott volna betelni ezzel a látvánnyal. Észre sem vette, ahogyan a fejét a másik vállára döntve elaludt a kanapén.

***

A karácsony előtti héten tehát elmentek egy közeli bevásárlóközpontba. Az épületben rengeteg kisebb bolt volt, némelyik ruhaüzlet, míg más cukrászda vagy étkezde. Ahogy felértek a mozgólépcsővel az első emeletre, Viktor ki is szúrt egy ablakot, amely mögött torták álltak sorban. Amin megakadt a tekintete, az egy közepes méretű sütemény volt, tetején fénylett a csokimáz, azon pedig körben színes marcipángolyók voltak. Lejjebb pillantva Viktor meglátta a torta előtt a kis táblát, amelyen annak a neve volt, valamint az ára, és más egyéb részletek, többek között a piskóta íze, vagy hogy milyen töltelék van benne.
– Ettől még nekem is összefut a számban a nyál, pedig nem vagyok édesszájú – hajolt közelebb az ablakhoz Valentin is, majd mosolyogva Viktorra pillantott. – Szeretnéd, Vitya?
A szőke csillogó szemekkel kapta fel a fejét.
– Szabad?
– Miért ne?
Besétáltak az üzletbe, s néhány perccel később már egy nagyobb szatyorral jöttek ki, benne a tortával. Benéztek pár ruhaboltba is. Valentinnak szüksége volt új kabátra, s egy sötétbarna ballonkabátra esett a választása.
– Komolyan, úgy nézek ki, mint Sherlock Holmes – mondta, ahogy a tükör előtt nézegette magát. Viktor hangosan felnevetett.
– Sherlock Holmes öreg, angol és fekete a kabátja.
– Én is öreg vagyok – közölte Valentin, ahogy a fejére húzott egy sötétszürke kalapot.
– Bolond vagy te, nem öreg!
Ezt követően egy másik üzletbe tértek be, ahol a férfi meglátott egy rakásra való vastag pulóvert, s szigorúan Viktor lelkére kötötte, hogy addig onnan nem mennek ki, amíg legalább hármat fel nem próbált. A szőke egy sóhajjal kiválasztott hát először egy mélykéket, ami tökéletesen passzolt rá, így nem kellett másik méretet nézni. A második egy fekete pulóver volt, a kapucnija és a karja terepmintás. Mikor Viktor meglátta magát a tükörben ebben a darabban, majdnem elismerően füttyentett.
A harmadik egy fehér, kissé bolyhos és cipzáras felső volt. Az is passzolt, úgyhogy ezzel Viktor letudhatta a pulóvervásárlást. Az öltözőkabinból kifelé menet épp le akarta venni magáról, mikor felnézett, s látta, hogy Valentin egyre csak a homlokát ráncolja.
– Mi a gond? – kérdezte. – Nem jó?
– Nem az, csak… Fordulj meg!
Viktor most háttal volt a férfinak, s a következő, amit hallott, az Valentin nevetése volt.
– Mi olyan vicces?
– Vedd le, és nézd meg!
A szőke levette a pulóvert. Először semmi szokatlant nem vett észre, aztán belőle is kitört a nevetés.
– Ez annyira aranyos – mondta még mindig kacagva. – Macifülek! Nem próbálod fel?
– Hagyj már, Vitya! Nem vagyok öt éves – rázta a fejét a szemét törölgetve a férfi. – De neked kétségkívül jobban állt.
– Miért, én öt éves vagyok?
– Nem… Tényleg aranyos voltál benne…
Valentin arcán mélyvörös pír jelent meg, és Viktor újra felnevetett.
Még néhány órát eltöltöttek a bevásárlóközpontban, s közben egy étterembe is beültek. Mikor elhagyták a helyet, a hó már nagy pelyhekben esett, befedve a közeli parkok füvet, és a járdák azon részeit, ahol nem sétáltak emberek.
Ahogy hazaértek, Viktor rögtön a fürdőbe rohant lezuhanyozni. Ugyan orosz származása révén meg sem kottyant neki a kemény tél, de most eléggé átfázott. A forró víz alá beállni egyenesen megváltás volt számára, s mikor kilépett alóla, úgy döntött, magára veszi azt a puha, bolyhos, macifüles pulóvert.
A nappaliban nem találta Valentint, így benézett a két hálószobában, de ott sem volt. Azután a konyhában végül rábukkant a férfira, aki most elég szokatlan látványt nyújtott, ahogyan a konyhaasztal mellett állt, és a kerek csokitortát szeletelte fel.
– Sose szeretted az édességet – dőlt neki az ajtófélfának Viktor mosolyogva, karjait összefonva.
– Tényleg nem, de mondtam is, hogy ettől az én számban is összefutott a nyál. – Valentin most megnyalta a mutatóujját a szeletelés után. – Citrom és vegyesgyümölcs töltelékkel legalább nem lesz túl édes.
Mindketten leültek az asztalhoz, és a tortát majszolgatva beszélgettek. Aztán a férfi egyszer csak ravaszul elvigyorodott, és maga elé húzta Viktor tányérját.
– Hé, mit csinálsz?
– Gyere!
– Mi?
– Gyere!
Viktor a szemöldökét ráncolva felállt, és Valentin elé sétált, aki még mindig csak mosolygott. Aztán hirtelen az ölébe rántotta őt, és csókot lehelt a nyakára. A szőke felnevetett, ahogy a másik szorosan ölelte magához, apró csókokat nyomva az arcára.
Ebben a pillanatban úgy érezte, hogy most a legboldogabb az életében. Ha valaki akkor megmondta volna neki, hogy ezek a pillanatok túl könnyen összetörhetőek, talán még a bevásárlóközpontban eltűnik valahol a tömegben, s nem néz vissza soha többet.

***

Minden a tökéletesség útján haladt. Viktor karácsony után már készen állt arra, hogy az Európa bajnokságon pályára vigye a kissé átalakított szabad programját. Úgy döntött, nem hallgat Yakovra, és belerakja azt a négyszeres flipet a végére. Majdnem sikerült is. Az elején ugrott három tripla lutzot, majd jött a lépéssorozat, aztán az adu ász, de nem sikerült tökéletesen landolnia. Azonban még így is első helyen végzett. Yakov büszkén borzolta össze a kontyba fogott haját, míg két orosz női versenyző – akik a pálya szélén szurkoltak neki – két oldalról csókot nyomott az arcára. Viktor elmosolyodott, örült, hogy végre túl van ezen is, s végtelenül büszke volt rá, hogy idén is aranyéremmel távozhat a Grand Prix-ről. Mikor kiért az épületből, megpillantotta Valentint. Mosolyogva felmutatta az aranyat, amit nyert, de a férfi cseppet sem tűnt boldognak vagy büszkének. Arca sötét volt, s Viktort elfogta a félelem.
A férfi aztán tett egy lépést felé, s karját megragadva berángatta a kocsiba. Viktor meglepetten pislogott rá, de nem tett semmit, csak ment utána. Az idei Grand Prix döntőt Szentpéterváron rendezték, így autóval semmi perc alatt otthon voltak. Viktor azonban nem akart hazaérni. Valahogy rosszat sejtett. Kikászálódtak, s Valentin gyors léptekkel elindult a bérház felé, a szőke azonban nem mozdult.
– Odafagytál, vagy mi? – morogta Valentin. – Nem vagyok jó kedvemben, Vitya…
– Látom rajtad…
– Akkor miért nem haladsz?
Viktor habozva bár, de követte, lábai remegtek a félelemtől. Ha Valentin nincs jó kedvében, az az esetek többségében csak egy dolgot jelentett.
Beléptek a lakásba. A férfi a kanapéra dobta a kabátját, Viktor azonban csak állt az ajtóban, szíve sebesen kalapált. Aztán Valentin megfordult, és közelebb lépett hozzád.
– Vitya…
– Igen?
A férfi most az arcára csúsztatta mindkét kezét, orruk hegye szinte összeért.
– Tudod, mennyire imádlak?
– Persze, hogy tudom.
– Azt is tudod, mennyire imádom az arcod, azt, hogy ilyen helyes vagy, és hogy ilyen sima a bőröd…?
– Ezt is tudom.
Valentin ajkai megremegtek, ahogy elmosolyodott, majd hosszan, s eléggé erőszakosan megcsókolta a másikat. A szőke pislogott, a csuklója fájt, ahogy férfi szorította. Belenyögött a csókba, majd elkapta a fejét, s szabadulni akart, mikor Valentin egy hatalmas pofont adott neki.
– Hogy lehetséges, kedves Vitya, hogy elkapod a fejed, ha megcsókollak, de az kurvára nem zavart, mikor két ribanc mászik rád?
Viktor most már teljes testében remegett, ahogy ott állt Valentinnal szemben az arcára szorítva a kezét. A férfi volt már máskor is dühös, ütötte már meg nem is egyszer, de ennyire még sosem ordított vele vagy beszélt ilyen csúnyán, mint most.
– Valya… messzire mész, nem gondolod? – motyogta elhaló hangon.
Valentin néhány másodpercig csak pislogott, majd hangosan felnevetett. Viktor első gondolata az volt, hogy a másiknak kezd elmenni az esze.
– Én? Én megyek messzire? – Most arrébb sétált, ujjaival sötétbarna tincseibe túrva. – Vitya, nem engem csókolgatnak random csajok, oké? És én nem is hagynám, veled ellentétben!
A szőke úgy érezte, mindjárt összeesik, annyira remegett a félelemtől. Valentin nem is törődött ezzel, csak visszasétált hozzá, s most magához ölelte.
– Vitya… tudod, mennyire nem szeretlek bántani.
– Mégis megteszed – suttogta Viktor alig hallgatóan. Alig mondta ki, a másik újabb pofont adott neki, amitől a padlóra esett.
– Persze, hogy megteszem! – ordította Valentin. – Azt mondtad, te nem vagy olyan, mint mások. Azt mondtad, te nem fogsz cserbenhagyni. Hát úgy tűnik, meg kell tanítanom neked, hogy a szavaknak bizony jelentősége van!
– De hát soha nem hagytalak cserben!
– Hazudsz! – Valentin még mindig ordított, s most Viktor fölé hajolt, vészesen közel hozzá. – Mit mondtam neked az elején?
– Hogy nem állhatok szóba senkivel.
– Ez nem teljesen igaz – szűrte a fogai közt a szavakat a férfi. – Hogy is mondtam?
A szőke nyelt egyet. Sírni tudott volna, de igyekezett visszafogni könnyeit addig, amíg vége nincs ennek az egésznek.
– Yakov és Lilia kivételével mással nem állhatok szóba.
– Úgy van! – Valentin egy nagy mosollyal széttárta a karját. – Mi olyan nehéz ebben?
Viktor a padlót fürkészte, egyre csak valami kiutat keresve ebből az egészből, amikor a férfi megragadta a vállát, és újfent kiabálni kezdett.
– Válaszolj! Mi olyan nehéz?
– Semmi… Nem is szóltam hozzájuk. Nem is figyeltem oda. A pontjaimat néztem, Valya.
– Hát pont ez az… – Valentin most suttogott, s ettől még jobban kirázta a hideg Viktort. – Nem figyelsz oda senkire… és semmire.
Viktor Nikiforov tizennyolc éves volt, mikor életében először úgy érezte, legszívesebben pisztolyt fogna a saját fejéhez.

***

Így mentek a dolgok egy évig, két évig, s még tovább. Akárhányszor csak véletlenül is szóba elegyedett valakivel, Valentin tudomást szerzett róla, és sokszor már nem állt meg egy pofonnál. Edzésekre, ahová mindig rövid ujjút vett fel, most hosszú ujjú pólóban ment el, hogy ne lássák a kék, zöld, lila foltokat a karján, vagy bárhol máshol a testén. Valentin kezdett túl messzire menni, s egy ízben Viktor megpróbálta elhagyni őt, de annak csúnya vége lett: Valentin rájött, eszeveszett ordítozás közepette berángatta őt a lakásba, ott pedig annyira megverte, hogy rövid ideg csillagokat látott. Rájött, hogy a szökéssel nem megy semmire, s jobbára egy éve lassan, hogy tettette a boldogságát és a szeretetét a férfi iránt. A tavalyi kínai kupán azonban szert tett egy barátra Christophe Giacometti személyében. Még fiatal fiú volt, mikor Viktor az egyik versenye után feldobott neki egy virágot, s talán az ok, amiért ezután nem kapott Valentintól, hogy Chris még eléggé fiatalka volt. Most azonban Viktor huszonhárom, a svájci pedig huszonegy éves volt, s egy ízben a fiú nyaggatni próbálta, hogy ugyan álljon már vele szóba, de Viktor nem tette. Mindannyiszor arrébb húzódott, ahányszor Chris odament hozzá. Aztán Viktor egyszer szóra nyitotta a száját, hogy elküldje, mire Valentin mézes-mázas hangon megkérdezte, mi dolguk van nekik egymással.
A szőkén valószínűleg feltűnően úrrá lehetett a félelem, mert Chris Valentin elé állt, s megmondta neki a magáét.
– A barátja vagy?
– Igen. Mi közöd ehhez? Csak menj tovább – morogta Valentin, mire Chris felröhögött.
– Csak haverkodok a többi korissal, ennyi az egész. Nem kell minden egyes emberre féltékenynek lenni. Ne aggódj, nem viszem szobára Viktort. Vegyél egy kicsit vissza magadból!
Ezek után Valentin elismerte Christ, mint Viktor új és egyetlen barátját. Otthon nem bántotta érte, s Viktor egy kicsit boldogabb volt, hogy végre van még valaki az életében. Ami Christ illeti, amikor csak egyszerre versenyeztek, elhívta valahová, ha pedig nem voltak egymás közelében, akkor minden nap írt neki, hogy tudja, jól van-e. Viktor legnagyobb meglepetésére az első perctől kezdve tudta, hogy Valentin bántja.
Azonban még ez sem állította le teljesen a férfit. Ha valaki más hozzászólt, s ő valamilyen formában reagált (még ha csak elküldte azzal, hogy nem akar beszélgetni), a legjobb esetben Valentin csak ordított vele utána. Azonban volt olyan is, hogy orosz rajongók kapták el Szentpéterváron egy közös képre, amiért aztán bűnhődnie kellett, és párja nem egyszerűen csak megpofozta érte, mint régen. Egyre drasztikusabb dolgokhoz folyamodott, s Viktor az esetek többségében már kilátástalannak érezte magát. Egyre többet járt el inni egy közeli bárba, s sokszor részegen már nem is haza ment, hanem Yakovhoz. Azért Valentin nem bánthatta. Az idős edző is tudta, hogy nincs minden rendben, de valahányszor beszélni akart erről, Viktor elterelte a témát, viszont nem tudta sokáig titkolni, mert egy nap Yakov meglátta a foltokat a testén, és kérdőre vonta. A szőke ezután kénytelen volt elmesélni mindent, s az edző első javaslata az volt, hogy forduljon a rendőrséghez.
– Műkorcsolyázó vagyok, Valentin simán rámondhatja, hogy csak sérülések – hessegette el a gondolatot Viktor.
Majdnem minden napját a bárba töltötte, mikor Chris, aki a véletlennek köszönhetően Szentpéterváron járt, rátalált.
S most a parkban ültek, a férfi szorosan ölelte magához a szőkét, míg ő teljes testében reszketett és sírt.
– Érted már? – zokogta. – Nem tudom otthagyni sehogy sem.
– Segítek. Yakov is segít. Nem vagy egyedül, Viktor.
Az orosz most felnézett rá.
– Hogyan akartok segíteni?
– Holnap dolgozik nem? Említetted, hogy kapott valami új melót, és ha szerencséd van, alig huszonnégy órán belül vége ennek a rémálomnak.
Viktor bólintott, majd nyelt egyet.
– Mit kell tennem?
– Először is, elkísérlek Yakovhoz. Így is megöl mindkettőnket, hogy ilyen későn állítunk be hozzá. – Chris itt felnevetett, majd újra komoly hangnemre váltott. – Amint az a pszichopata kilépett a lakásból, te összecuccolsz, én pedig elviszlek innen egy bizonyos időre. Velem jössz Svájcba, vagy mit tudom én.
Viktor szipogva bólintott, majd egyre hangosabban nevetni kezdett. Chris szemöldökét ráncolva nézett vissza rá.
– Rendben. Megbeszéltük.
Azzal a másik elkísérte Yakov házához. Ahogy sejtették, a férfi kegyetlenül mérges volt rájuk, de aztán beterelte a gyermekdeden mosolygó és pislogó Viktort a lakásba, Chris pedig elment a szállására, de előtte a biztonság kedvéért tudatta a tervet az edzővel is.
Másnap reggel Yakov ébresztette a brutálisan másnapos Viktort. A szőke először nem tudta, miért van ott, vagy mi történik körülötte, de aztán rémleni kezdett neki mindaz, amit Chrisszel megbeszéltek előző éjszaka. Gyorsan kimászott az ágyból, egy ízben úgy megszédült, hogy majdnem a polcnak esett, felöltözött, majd haza is szaladt. Berontott a lakásukba, s Valentint még otthon találta.
– Mi bajod, Vitya? Szaladtál, vagy mi? – ráncolta a szemöldökét. – Megint Yakovtól jössz?
– Igen – lihegte a szőke. – N-Ne haragudj. Megint sokat ittam.
– Mostanában egyre többször előfordul – morogta Valentin. – Mi van veled?
– Csak… A korizás miatti stressz.
– Ó!
Valentin közelebb lépett, és átölelte Viktort, aki viszonozta az ölelést. <i>Nemsokára vége ennek az egésznek, Valentin Alekseyev</i>, gondolta magában.
A szőke ezután a konyha felé indult egy pohár vízért, s közben azt nézte, mikor indul el végre a másik otthonról. Aztán végre eljött ez a pillanat is: Valentin elköszönt, majd felhúzta a bakancsát és a kabátját, s elindult dolgozni. Viktor ugrálni tudott volna örömében. Gyorsan összepakolta a holmijait, mindent, ami csak belefért két nagyobb utazótáskába, majd írt egy üzenetet Chrisnek, hogy eddig simán megy minden. Épp a svájci válaszát olvasta, mikor kilépett a szobájából, és meglátta maga előtt Valentint. A szíve kihagyott egy ütést, annyira megijedt, s elfogta a pánik. Most mit mondjon, hová megy két nagy utazótáskával?
– Vi… tya – nyöszörögte a férfi elhaló hanggal. – Nem… nem vagyok jól.
Viktor a szemöldökét ráncolta, s tett egy tétova lépést a férfihoz. Az sápadt volt, és reszketett, a következő pillanatban pedig köhögni kezdett, majd összeesett. A szőke teljesen le volt fagyva, ahogy ott állt, és nézte a levegő után kapkodó férfit. Aztán Valentin felnézett rá.
– Segíts…!
Viktor azonban csak állt a szoba ajtajában, még mindig szinte sokkos állapotban. Nem tudta felfogni, mi történik körülötte, csak látta, hogy Valentin, aki az előbb munkába indult, most a földön vonaglik, a mellkasát szorongatja, és levegő után kapkod. Aztán szemeiből kihunyt a fény, szemhéja lassan lecsukódott, s Valentin nem mozdult többet.
Viktor felocsúdott a sokkból, s hirtelen elhatolt a tudatába minden: a férfi meghalt. Azonnal a telefonja után kapott, hogy mentőket hívjon, majd tárcsázta Yakov számát is, valamint írt egy üzenetet Chrisnek.
Viktor egy fél órával később a mentőkocsiban ült egy pokróccal a hátán, s egy orvos mindenfélét kérdezett tőle. Időközben Chris és Yakov is odaértek, mindketten teljesen ledöbbentek a hír hallatán.
Szívroham. Az vitte el Valentint, közölte egy másik orvos, majd azt is hozzátette, hogy ilyen fiatalkorban nagyon ritka, és sajnálja. A szőke egy pillanatra elgondolkodott. Más ember azonnal mentőt hívott volna, ha látja összeesni és fuldoklani a párját – vagy akárcsak egy ismeretlen embert a környezetében. Ő azonban nem tett semmit, s nem tudta, hogy valóban a sokk hatása miatt volt ez, vagy nem is akart segíteni a férfinak. Mindenesetre – így vagy úgy – az ember, aki megkeserítette annyi évét, már nem volt többé az életében.

A halottszállítók egy hordágyon letakarva betették a furgonba Valentin testét, majd bezárták, s ez volt az utolsó, hogy Viktor látta a férfit.


***

Négy évvel később boldogan sétált kedvese mellett Barcelonában, akinek mellesleg az edzője volt. Katsuki Yuuri közölte vele, hogy el kell vinnie őt városnézésre, s ő úgy is tett. Aztán a fiú hirtelen megállt egy boltnál, s furcsa izgatottsággal az arcán kérte Viktort, hogy menjenek be. Legnagyobb meglepetésére Yuuri vett egy pár aranygyűrűt, mintegy köszönetképpen, hogy edzette, de Viktor tudta, hogy ennél többről van szó. Ez a két gyűrű nem csak ennyit jelent.
Szíve boldogsággal telt el, mellkasában melegség áradt szét. Szeretve érezte magát, s végre úgy érezte, hogy ő sem a semmiért szeret.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése