2017. június 25., vasárnap

Fagyott Rózsa 2. fejezet

(...)
– Ezek után még egyszer felteszem a kérdést: ismerte ön Adam Yeont?
– Talán ismertem. Talán csak hallottam a nevét. Már magam sem tudom. Minél többre emlékszem, annál homályosabb lesz az egész.
(...)



2. fejezet:
Látogató

Viktor a kanapéján ült egy pohár vodkával a kezében. Már a felét megitta az üvegnek, s nem is tervezett leállni vele addig, amíg ki nem kapcsol az agya. És eddig nagyon úgy tűnt, hogy ez nem akar megtörténni.
Kattogott. Folyamatosan azon gondolkodott, vajon mi a fene is történik körülötte. Egy egyszerű autóbaleset, amely bárkivel megeshet, átfordul valami olyanná, amit sem élete, sem nyomozói pályafutása során nem tapasztalt. Meg sem tudta nevezni, mi ez. Valaki kocsival belefut egy korlátba, s a kocsi majdnem ripityára törik, három halott embernek a kilétét sem lehet megállapítani, az asszony, aki túlélte, pedig közli, hogy neki sem férje, sem gyereke nincs. Az egyetlen logikus magyarázat erre az volt, hogy amnéziás, és még sokkot is kapott, ami persze természetes. Mégis, amivel Viktor nem tudott mit kezdeni, az az utolsó kérdése volt.
– Hölgyem, mond magának valamit az a név, hogy Adam Yeon?
– Jobb ha nem bolygatja a múltat.
Még ha a zavartságtól össze-vissza is beszél… az a mosoly, az az átkozott mosoly az arcán azt súgta Viktornak, hogy semmi sincs rendben. És ezt Petrov már az elején megmondta.
Újabb korty, még jobban szédült.
Miért? Hogy? Mi történik?
Valaki mondja meg!
Visszacsavarta a kupakot a vodkás üvegre, majd imbolyogva felállt, és visszarakta a polcra, a pohara tartalmát pedig felhajtotta.
Talán holnap… vagy holnapután ki kellene kérdezni még egyszer a nőt.
– Igen, az lesz a legjobb – helyeselt magának, hangosan kimondva, amit gondolt.
Ruhástól dőlt be az ágyba, a plafon forgott felette, ahogy bámult rá, ajkai elnyíltak.
Mit nem veszek észre? Hogyan lett egy autóbalesetből ez a valami? Ez a valami, amit nem tudok megmagyarázni. Miért nem tudom? Hisz az a dolgom, hogy mindenre megtaláljam a választ. Vagy jobb lenne, ha lepasszolnám másnak az ügyet?
Ja, más nem tökölne vele ennyit.
Mély levegőt vett, és az oldalára fordult a fehér falat bámulva, próbálva összefüggéseket találni, de hiába. Egyszerűen nem tudott rájönni.
Beülnek a kocsiba… mennek a hegyekbe… valamilyen oknál fogva nekiütköznek a korlátnak az út szélén… nincs sem másik jármű, az út nem csúszik… a feleséget kivéve mindenki meghal, és a nő azt állítja, nincs sem férje, sem gyereke. A férfi képe az igazolványán homályos, jogosítvány rég lejárt.
Összevonta szemöldökét, és felült az ágyon, nem törődve azzal, mennyire szédül és hányingere van a vodkától.
Valahogy olyan, mintha… mintha nem is létezett volna ez a pasas. De hát akkor hogy ült kocsiba? Maradj már a valóságban, Viktor!
Visszafeküdt, s amint becsukta a szemét elaludt.

***

Kopogásra ébredt. Ha valaki abban a pillanatban megkérdezte volna tőle, ki ő, nem tudott volna válaszolni. Az egyetlen, amivel tisztában volt – s ezzel is csak alig-alig –, hogy valaki folyamatosan dörömbölt az ajtaján. Lassan felült, és küzdenie kellett, el ne hányja magát. Már a puszta gondolat, hogy fel kell állnia, és ki kell mennie a szobából, megrémítette. Egy percig még ült az ágya szélén, majd megtette, amit meg kellett – s a padlóra rogyott.
A kopogás egyre intenzívebb lett, s Viktornak ki kellett kiabálnia, hogy egy pillanat, és ott lesz.
Ki ez ilyenkor?
Felállt, s szédülve kibotorkált a nappaliba, onnan pedig a folyosóra, majd kinyitotta. Egy tőle talán egy fejjel alacsonyabb srác állt vele szemben, hatalmas barna szemeivel az ő kék íriszeibe bámulva.
– Tudsz róla, hogy nagyon korán van, kölyök?
– Én csak… – A srác hezitált, majd nyelt egyet. – Engedje meg, hogy itt maradjak!
Viktornak a homloka közepére szaladt a szemöldöke, majd rekedten felnevetett. Ezt aztán megbánta, mert még inkább hányingere lett.
– Na, ne szórakozz velem, öcsi, majd egy vadidegent szerinted beengedek a lakásomba?
– Elég csak egy éjszaka.
Tekintve, hogy már állni alig bírt, Viktor arrébb lépett, utat engedve a rejtélyes idegennek. Ezután a konyhába támolygott két pohárért, s vizet töltött bele, majd visszasétált a nappaliba, és lerakta az asztalra. A srác mohón inni kezdte, és Viktor maga is így tett.
– Mi szél hozott erre? – kérdezte ezután.
– Nem tudom. Megérzés talán – felelte a másik nevetve.
Akkor a megszokott baromság, amit az emberek egymásnak adnak be, kommentálta magában a szőke.
– Értem. Nevedet szabad tudnom?
– Öh… Katsuki Yuuri – gondolkodott el, ami rögtön gyanút keltett Viktorban. Általában az ember nem gondolkodik így el a saját nevén. A fiú nyilván észrevette a gyanakvó arckifejezését, zavartan a tarkóját kezdte vakargatni. – Ne haragudjon, az igazság az, hogy egy padon ébredtem ájultan, és zúgott a fejem. Nem emlékszem arra, mi történt, csak azt tudom, hogy elindultam valamerre, és itt kötöttem ki.
– Aha – bólintott Viktor, összehúzott szemekkel nézve a vele szemben ülőre. Ájultan ébred egy padon? Ennyire nem foglalkoznak az emberek egymással manapság? – Mit mondtál, meddig is akarsz maradni?
– Egy nap, maximum kettő, ha nem bánja.
Viktor felsóhajtott, s az orrnyergét masszírozta.
– Rendben.
– Köszönöm!
– Viszont maradj még ülve – emelte fel a kezét Viktor, mielőtt Yuuri tehetett volna bármit is. – Családod? Barátok? Akárki? Miért nem őket kerested fel?
Enyhe pír jelent meg a fiú amúgy falfehér arcán, élénken ragyogó szemeit lesütötte, mintha szégyellné magát.
– A nevem az egyetlen dolog, amit tudok magamról – felelte halkan, s Viktor másnapossága ekkor keveredni kezdett egy jó nagy adag megdöbbenéssel. Úgy érezte, ezt ma nem dolgozza fel, még ha valaki fejre áll, akkor sem.
Mély levegőt véve felállt, hogy még egy pohár vizet töltsön magának, és egy pillanatra átfutott az agyán, hogy talán egy újabb üveg vodkát kellene megbontania. A konyhában állva a faliórára pillantott, amely hajnali hármat mutatott. Eddig fel sem merült benne a kérdés, hogy mennyi lehet az idő, vagy miért van ilyen sötét még odakint. Mi sem jobb annál, mint hogy egy vadidegen felver az éjszaka közepén azzal, hogy szállást kér, te pedig veszettül másnapos vagy. Úgy érezte, ez egy olyan hajnal lesz, amit sosem felejt el. És hogy megy majd így dolgozni reggel?
– Gyere, kölyök, megágyazok neked a kanapén, este pedig kitalálok neked valami normális fekvőhelyet.
– El sem tudja képzelni, mennyire hálás vagyok magának!
– Inkább tegezz. Rosszul vagyok ettől a magázódástól.
– Ó… ne haragudj – nevetgélt zavartan Yuuri, követve Viktor a szobájába ágyneműért.
Viktor gyorsan megágyazott, majd alvásra intette a fiút, aki készséggel be is bújt a takaró alá. Egy kis ideig csak állt fölötte, és nézte, aztán ő maga is visszafeküdt aludni.
Reggel az ébresztő a megszokottnál hangosabb volt, s Viktor hamar rájött, hogy a még mindig tartó másnapossága miatt hallja erősebbnek a csengést. Kevesen múlt, hogy ne vágja a falhoz a telefonját.
Lehetséges, hogy beteget kéne jelentenem. De akkor ki fog az ügyön dolgozni? Majd Petrov okoskodik addig. Egy nap nem a világ vége nélkülem.
Már emelte mobilját, hogy szóljon kollégájának, ma bizisten, hogy nem megy be dolgozni, mikor valamiféle illat csapta meg az orrát. Lassan kikelt az ágyból, és a konyhába ment. Yuuri a gáztűzhelynél állt egy serpenyővel, az asztalon pedig már kész ételek sorakoztak.
– Te…
– Jó reggelt! – köszönt egy halvány mosollyal a fiú. – Gondoltam, csinálok egy kis reggelit. Tudod, hálám jeléül.
Viktor egy pillanatig meg sem tudott szólalni. Aztán csöndben leült az asztalhoz, maga elé vett egy tányért, amelyen sült szalonna és tükörtojás volt, és falatozni kezdett. Egy másik tányér paprikával és paradicsommal volt megrakodva. Fogalma sem volt, mikor evett utoljára normális reggelit. Napjai másból sem álltak, csak munkából, s itthon nem volt, aki ételt készítsen neki. Ha reggel ötkor kelt, hatra már bent kellett lennie, és általában az irodában evett egy büfés szendvicset, aztán ebédre ugyanezt.
Lehet meg kéne tartanom. Ha másért nem, hát azért, hogy reggelit csináljon.
Megrázta a fejét. Ezt be kell fejeznem. Nyomozó vagyok, én tudom a legjobban, hogy egy valószínűleg eltűnt embert nem fogadhatok csak úgy be!
– Mondd csak, Yuuri, emlékszel már valamire?
– Csak emlékfoszlányaim vannak valami lakásról, aminek narancssárga színűek a falai – felelte, miközben leült Viktorral szemben.
– Abból biztos nem egy van, és Szentpétervár nem kicsi város – sóhajtott fel a szőke, egy paradicsomdarabot rágcsálva. – Semmi más?
– Egyelőre ennyi. Ha valami rémleni kezd, szólok – mosolygott rá Yuuri, s Viktor hosszú idő után újra családias hangulatot kezdett érezni maga körül.

***

Másnapossága valamelyest csillapodott reggeli után, s úgy döntött, megpróbálkozik bemenni dolgozni. Az egyetlen, aki így láthatja, az Petrov, ő meg nevetve küldené haza pihenni, mondván, hogy addig tartja a frontot.
Amint belépett az irodájába, agya újra kattogni kezdett. Nagyjából akkor hagyta abba a gondolkodást, mikor éjjel Yuuri bekopogott. Most pedig kezdődött megint.
Adam Yeon, Adam Yeon, mégis ki ez a férfi?
– Szép jó reg… – rontott be Petrov a szokásos jókedvével, s mikor meglátta Viktor nyúzott arcát, egy pillanatra hátrahőkölt. – Uram, csak nem… ivott?
– De. Egyéb kérdés?
– Ami azt illeti, akad – zárta be maga mögött az ajtót Petrov. – Akar-e tenni még egy látogatást a nőnél a kórházban?
– Semmi kifogásom ellene. Tegnap egész este azon agyaltam, vajon mit ért azalatt, hogy ne bolygassuk a múltat.
– Szerintem felesleges ezen gondolkodni, csak össze-vissza beszél.
– Nekem inkább úgy tűnt, meg van őrülve – mondta a szája szélét rágcsálva Viktor. – Jobban van?
– Valamivel. Azért kérdeztem, hogy menjünk-e.
– Induljunk!
Beszálltak az egyik szolgálati autóba, majd a kórház felé hajtottak, ott pedig megkérdezték az egyik nővért, hogy az asszony még abban a szobában van-e, mint tegnap. Amikor a fiatal lány bólintott, a két nyomozó elindult, s odaérve megálltak az ajtóban. A nő már nem dülöngélt, de arcszíne még mindig nem volt bizalomkeltő.
– Jó reggelt, asszonyom! – köszönt Viktor, s a páciens felnézett rá.
– Éreztem, hogy még jönni fog, nyomozó.
– Miből gondolta?
– Kérdései vannak, de én nem tudok mindenre választ adni.
– Elég csak arra, amire tud – ült le Viktor a székre a nővel szemben. – Feltehetem az elsőt?
– Nyugodtan.
A szőke először hátrapillantott Petrovra, majd újra az asszonyra, aki fürkésző tekintettel nézett vissza rá. Ha valaki megkérdezné Viktort, hogyan jellemezné őt, kertelés nélkül rávágná: ijesztő, olyan, mint azokban a para ázsiai horrorfilmekben a szellemek.
– Megismételném akkor a tegnapit: mond magának valamit az a név, hogy Adam Yeon?
– Hadd feleljek kérdéssel. Miért érdekli magát annyira az az ember?
– Mert feltehetőleg miatta van most kórházban asszonyom.
Viktor arra számított, hogy megint azt az őrült mosolyt kapja, esetleg ezzel kivált egy dühkitörést, de nem. Az asszonynak a szeme se rebbent.
– Mondtam, hogy ne bolygassa a múltat, nyomozó.
– Ez a munkám. Hogy igenis bolygassam, amíg össze nem rakom a kirakós darabkáit.
– És mi van akkor, ha nincs meg minden darabja? – hajolt közelebb most a nő, szemei huncutul összehúzva. – Vagy mi van akkor, ha a darabka ott van a szeme előtt, csak még nem tudja, hogy ebbe a kirakósba illik?
– Megtörténhet. Mint mondtam, az a dolgom, hogy összerakjam, és ehhez meg kell találnom őket.
Az asszony újra komoly arckifejezést öltött magára, most törökülésben ülve az ágyon.
– Higgye el, nyomozó, Adam Yeon egy olyan személy, akinek a helyét nehezen fogja megtalálni a kirakósban.
– Hogy érti ezt? – Viktor ugyan nyugodtságot mutatott, de egyre inkább kezdett összezavarodni.
– Mi értelme az egésznek? Hogyan jön ő a képbe? Mi történt pontosan? Miért beszél így ez a nő? Vallja be, hogy ezekre a kérdésekre mind tudni akarja a választ.
A férfit nyugtalanság fogta el. Mintha olvasott volna a fejében. Szeme sarkából látta Petrov kissé riadt arckifejezését, s meg tudta mondani, hogy már ő sem érti, mi is folyik itt.
– Kezdjük akkor hát a legelején, asszonyom. Mire emlékszik?
A nő felnevetett.
– Rémlik valami kocsi, de ezen kívül semmi. – Egy pillanatra kinézett az ablakon, majd vissza a nyomozókra. – Az a kocsi! Kíváncsi vagyok, rájön-e majd, hogy miért olyan fontos a kocsi, meg az az út.
– Szóval arra is emlékszik? – kérdezte Viktor.
– Csak ennyi. Az út és a kocsi. Semmi más.
– Ezek után még egyszer felteszem a kérdést: ismerte ön Adam Yeont?
– Talán ismertem. Talán csak hallottam a nevét. Már magam sem tudom. Minél többre emlékszem, annál homályosabb lesz az egész.
Most Petrov tett egy lépést előre, türelmesen nézve a nőre.
– Az nem rémlik önnek, kik voltak még a kocsiban?
Az asszony megrázta a fejét, majd felpillantott Petrovra.
– Csak magamra emlékszem. Meg a kocsira. És az útra. – Visszanézett Viktorra. – Azok fontosak, ajánlom, hogy ott kezdjen keresgélni!
– Ha nem emlékszik, akkor honnét tudja, hogy fontos?
A kérdezett most felállt az ágyról, s lassú léptekkel Viktor elé sétált. Mint azokban a para ázsiai horrorfilmekben a szellemek.
– Tudja, nyomozó úr… Vannak dolgok, amiket érez az ember, de nem tudja megmagyarázni. Nos, én így vagyok a kocsival és az úttal. Nem tudom, miért, de fontos. Pont az a rész. Pont a kocsi. Pont én. Pont maga.

***

Viktor egy gumilabdát dobált a falhoz, Petrov pedig még mindig sápadt arccal ült az asztal túloldalán lévő széken, bámulva a padlót.
– Kezdem magam úgy érezni, mintha egy amcsi horrorfilmbe csöppentem volna.
– Ne is mondja.
– Mindenképp meg kell ezt oldani, uram.
– Tudom – fordult felé Viktor, letéve a labdát az asztalra. – Eddig azon agyaltunk, hogy ki lehet ez az Adam Yeon. Most kicseszettül gondolkodhatok azon is, hogy nekem mi közöm lett az egészhez hirtelen!
A hajába túrt, s hátradőlt a széken, miközben Petrov lassan a képekre emelte tekintetét.
– Az út, a kocsi, a nő és maga. Melyik részek vannak már meg abból a kirakósból?
– Kevés – morogta Viktor. – Nagyon kevés. A balesetrész kirakva. Négyen meghaltak, egy megsérült, kirakva. Aminek hely kell, az az, amit a nő mondott, és persze maga az alany. Valahogy nem akar beilleszkedni sehová.
– A kocsit már nem is vizsgálják. Milyen szempontból lehet fontos? A fajtája? A színe?
Viktor elgondolkodott egy pillanatra, majd kikerekedett a szeme.
– Egyik se. Az a fontos a kocsiban, hogy épp ők ültek benne.



2 megjegyzés:

  1. Szia! Ez az első történet, amit olvasok tőled, hisz még csak most találtam rá a blogodra, és azt kell mondjam, hogy nagyon jó. Tetszik, hogy Viktor nyomozó szerepet kapott és remélem sikerül megoldania az ügyet, mert már nagyon kivácsi vagyok, mi is történt. És mi van Yuurival? Ki ő és mi történt vele? Érdekes és izgalmas, várom a folytatást! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! Ne haragudj, hogy csak most válaszolok, én bolond csak látom a kommented. :( Örülök, hogy tetszett, folytatás még nem tudom, mikor lesz, mert megmondom őszintén, már egy ideje nem foglalkoztam a történettel. :/ De igyekszem majd visszatérni hozzá, és folytatni. :) Köszi, hogy olvastad!

      Törlés