2017. június 23., péntek

Fagyott Rózsa 1. fejezet

Nyomozónak lenni a legkimerítőbb, legleterhelőbb munka, legalábbis Viktor így érezte. Azonban még így is seperc alatt megoldotta az ügyeket, s egy.két nap leforgása alatt lezárta még a leglehetetlenebbnek látszóakat is. A mostani azonban kivételes volt: autóbaleset egy forgalommentes úton, s minden jel szerint nem egy egyszerű halálesetről volt szó. Viktornak rá kell jönnie, miért és hogyan történt, hogyan kapcsolódik össze az az út, a kocsi, az egyetlen túlélő és ő maga, valamint mi köze van Adam Yeonnak Katsuki Yuurihoz, aki egy éjszaka váratlanul beállít hozzá, és szállást kér. 

Egy Yuri!!! On Ice AU fanfic, a paranormális és krimi kategóriában mozog, főszerepben Viktorral és Yuurival. 


1. fejezet:

Adam Yeon


– Már megint egy autóbaleset.
Két rendőr állt egymás mellett egy elkerített területen, mentő- és rendőrautók lámpái villogtak körülöttük. Két orvos befektetett egy nőt az egyik mentőautóba, majd elhajtottak a helyszínről, a négy másik személy azonban nem élte túl.
– Istenem – dörzsölte meg az egyik detektív a homlokát. Halkan beszél, hangjában szomorúság és együttérzés hallatszott. – Három kisgyermek…
– Mit lehet tudni?
– Még semmit egyelőre. Csak azt, hogy négyen meghaltak, egy pedig kritikus állapotban van – jött a felelet. – Majd a halottkémek megmondják. Bár a kocsi állapotából ítélve azonnal elhunytak.
– És papírok? Iratok?
– Már be lettek küldve. Ha jól tudom, meg is kezdődött a kivizsgálás.

***

Egy vaskosabb paksaméta landolt az asztalán. Viktor Nikiforov nyomozó arrébb tolta kávéját, s nekiesett az anyagnak.
– Ez a mostani autóbalesetről van?
– Igen, főnök. Megvizsgáltuk az adatokat, a halottkém pedig már elkezdett dolgozni az elhunytakon.
Viktor szétszedte a paksamétát, találomra kivéve belőle néhány papírt, majd a becsomagolt apróbb tárgyakat vette szemügyre.
– A forgalmija rég lejárt ennek a hapsinak – morogta. – Hogy a fenébe nem kapták még el?
– Ne tőlem kérdezze, uram – prüszkölt a másik nyomozó. – Mikor megláttam, kigúvadt a szemem is.
Viktor felnevetett a kifejezésre, majd újra visszatért a megszokott, hűvös arckifejezéséhez.
– Csak a neje élte túl?
– Igen.
– Még jó, hogy nem én leszek az, aki közli vele, hogy a férje meg a három gyereke meghalt a balesetben.
– Nem tudom, kire hárul ez a megtisztelő feladat, uram, de az a szerencsétlen nő össze fog roppanni.
– Ne is mondja – sóhajtott fel Viktor, majd hátradőlt két jelentést tartva a kezében. – Azt írják, hogy a hegyekbe tartottak autóval, és más jármű nem volt az úton.
– Semmi jele ennek.
Viktor előre dőlt, matatott kicsit a paksamétában, s maga elé vette a helyszínen készített képeket. Egy ideig nézegette, majd egy hangos sóhajjal gyakorlatilag lecsapta az asztalra.
– Akkor mégis hogy?
– Elnézést, de mit hogyan? – kérdezte kollégája.
– Hogy a fenébe szenvedtek ekkora balesetet? – Rábökött egy képre, amelyen egy kék autó volt felismerhetetlenségig roncsolódva egy korlátnak ütközve. – Hogy? Még csak nem is csúsztak meg! Nem jött másik jármű. Nem volt eső vagy ónos eső, amitől esetleg csúszósabb lehetett volna az út. Semmi. Érti? Semmi ezen az istenverte világon! Még attól sem kellene így kinéznie egy ilyen autónak, hogy korlátnak ütközik!
– Talán… – A férfi nyelt egyet. Látszott rajta, hogy amit most akar mondani, legszívesebben letagadná, hogy egyáltalán megfordult a fejében. – Talán direkt történt.
– Nem tudom. Nem hiszem – rázta a fejét Viktor. – Mi lehetett volna az indíték? Kinyírja a családját? Az majdnem sikerült, csak az asszony helyett a pasi ment. Vagy öngyilkos akart lenni a pali? Mert akkor az összejött, de kicseszettül magával vitt három gyereket! És nézd! – mutatott az iratokra. – Hat éve házasok, és minden jel szerint csak túrázni indultak a hegyekbe. Ha ki akarta volna csinálni a bagázst, megtehette volna otthon is.
– Nem tudom, uram, de nekem itt valami nagyon nem kóser.
– Ne is említse. Már ha csak ránézek, megfájdul a fejem.

***

Megint későn ért haza aznap este. Egyedül élt egy belvárosi panelben, így nem kellett aggódnia, hogy esetlegesen felébreszt valakit, s ha otthon dolgozott, a munkában sem zavarta senki. Jó volt így neki. Ledobta kabátját a kanapéra, majd a paksamétát is, és leült. Annyira kimerült volt, hogy már a levegőt is nehezen vette.
Mielőtt újra nekiállt volna átnézni a dokumentumokat, bekapcsolta a tévét, és a híreket kereste, hátha mondanak valamit a balesetről. A riporterekkel valamelyik kollégája beszélt, aki épp a helyszínen volt. Kíváncsi lett, vajon hogyan adják elő az egészet a tv-ben, valamint lesz-e szó a nőről, aki túlélte.
Az éjféli hírek pont ekkor kezdődött, s várta, hátha az elsők közt lesz az incidens, de nem. Két politikai hírt követett valami Viktor számára ismeretlen celeb, s csak ezután jött szóba a baleset. Semmi olyat nem közöltek, amit ne tudott volna – elmondták, hogy a kocsiból egy roncs lett, és hogy a férfi a három gyerekkel gyakorlatilag felismerhetetlenségig sérült az ütközés során. Viktor egy frusztrált sóhajjal elkapcsolt egy másik csatornára, ahol épp a hetvenes és a nyolcvanas évek slágereit adták. Ki az, aki éjfélkor ezeket nézi? Valószínűleg azok, akik nem tudnak aludni, vagy éjszakába nyúlóan dolgoznak, mint én, válaszolta meg magának a kérdést.
Az előtte álló hosszú asztalra terítette a papírokat, a képeket és egyéb iratokat, majd tanulmányozni kezdte egy adag eszpresszó kíséretében, s néha elkezdte azt számolgatni, mióta is nem aludt már. Tizenhat-tizenhét órája talán. Lehet, hogy volt az több is, a fene tudja. Ahogy a fotókat és a halott férfi iratait nézegette, megakadt a szeme valamin, amin az irodában nem: a kép homályos volt az igazolványon, s akárhogy hunyorgott, nem látta rendesen az illető arcát. Ráadásul a kimerültség és a kép elmosódásának együttesétől még a szeme is bekönnyezett, így inkább arrébb tolta az igazolványt. A kis kártya szerint a férfi neve Adam Yeon. Talán koreai? Ez számít a legkevésbé. Mind a jogosítványa, mind a személyije szerint orosz állampolgár volt, valószínűleg rég itt élt már, még ha csak abból is indul ki, hogy mennyi idő kell az állampolgárság megszerzésére. S ehhez még hozzájött, hogy hat éve házas volt, és még csak huszonhat éves.
Viktor számolgatni kezdett. Elveszem a hatot a korából, az húsz. Tehát akkor házasodott. Abból még legalább ötöt elveszek, tekintve, hogy nagyjából ennyi idő, amíg szerez állampolgárságot, az… tizenöt. Lehetséges, hogy nem is bevándorló, hanem itt született? Nem, az nem lehet. New Yorkban született, és ott is nevelkedett. Talán cserediákként jött ennyi idősen Szentpétervárra?
Már zsibbadt a halántéka. Ez az egész újabb és újabb kérdéseket vetett fel, melyekre a válasz talán a papírok sokaságában rejlik, s amelyeket Viktor ilyen leterhelten valószínűleg észre sem vesz. Kutakodni kezdett, s meg is találta azt, amit keresett. Valami cserediákprogram papírja.
Adam Yeon, született New York városban 1991. 03. 14-én.
Ezen dokumentum igazolja, hogy Adam Yeon nevű tanuló az International Studies programban részt vesz, s tanulmányait Szentpéterváron, a Szentpétervári Állami Egyetem Politikatudományi karán folytathatja.
Tanulmány kezdete: 2006. 09. 12.
Tanulmány becsült befejezése: 2009. 07. 10.
Tehát tényleg cserediákként jött, s valahogy itt maradt. Az okát most nem kezdte el fejtegetni, hiszen semmi köze nem volt az ügyhöz. A lényeg már úgyis megvan. Most már csak arra kellett megtalálnia a választ, hogy hogyan történt ez az egész és miért. Hiszen ahogy az irodában is észrevette, nem volt csúszós az út, féknyomokat sem találtak az aszfalton, és semmi jele annak, hogy másik jármű okozta volna a balesetet. Nem, csupán csak a kék autó állt a korlátnak ütközve. S a korlát magasságát nézve az azonnali halál meg is érthető. De mi a fene van a kocsival? Maximum az ablakokat kellett volna, hogy kitörje az ütközés, és az elejének kellene behorpadva lennie, nem úgy összeroncsolódni, hogy még a fajtáját sem lehet megállapítani!
Amikor elmélyülten dolgozott egy ügyön, sosem vette észre, mennyire repül az idő. Már fél kettő volt, s mellette az eszpresszója is kihűlt az asztalon állva.
Kell, hogy legyen valami, amit nem veszek észre.
Elbóbiskolt. Álmában Szibéria utcáin sétált, s a dermesztő hideg áthatolt bundás kabátján. Arra ébredt, hogy valaki hívja.
– Igen?
– Az asszony felébredt, uram. Reggel megkezdjük a kihallgatást.
– Rendben, csak óvatosan. Ki tudja, hogy fog reagálni a dolgokra.
– Értettem. És még valami. Elszállították az autót kivizsgálásra, minden jel szerint csak egy egyszerű 1998-as Volkswagen Cabrio.
– Nem is a kocsi a lényeg, hanem az, hogy hogyan.
– Ne aggódjon, uram, rá fogunk jönni. Mint mondtam, elkezdték megvizsgálni.
Viktor megszakította a vonalat, s álmosan botorkált ki a konyhába vízért. Öt óra volt, odakint lassan világosodni kezdett. Kinyitotta az ablakot, hogy egy forró kávé mellett élvezhesse a hűvös szelet, legalábbis addig, amíg újra munkába nem indul.
Felöltözött, ellenőrizte, hogy minden rendben van-e, nem hagy-e égve semmit. Mikor mindezzel végzett, kocsiba ült, és elindult. Április vége volt, s különösen hideg idő köszöntött a városra, az ablakok és a növények zúzmarásak voltak. Furcsa érzése támadt: valami nem volt rendben.
Amint belépett az irodájába, elkezdte kirakosgatni a képeket a fatáblára, a jelentéseket pedig melléjük rakta. Ahogy kollégája tegnap mondta, nem volt kóser ez az ügy, akárhonnét nézik. Egy autóbalesetnek általában megvan az oka, de ennek nem találták.
– Jó reggelt, főnök, hozhatok valamit? – nyitott be hirtelen az említett kolléga, s Viktor a világért sem vallotta volna be, hogy a frászt hozta rá.
– Egy presszót két cukorral, Petrov.
– Megint hosszú napja lesz? Akkor szokott presszót inni.
– Amíg ezt az ügyet meg nem oldom, addig nem kapom vissza a nyugis napjaim.
Petrov hangosan felnevetett.
– Mikor voltak magának nyugis napjai?
– Sose.
A férfi csak vigyorgott, majd kiment az irodából, csak hogy pár perccel később két presszóval és egy szendviccsel térjen vissza.
– Őszintén, mikor evett utoljára, uram?
– Most nem érek rá ezzel fog… – Amikor Viktor hátranézett és meglátta az ételt, rögtön leült. – Maga mindig tudja, mi kell nekem, Petrov.
– Szóra sem érdemes. Hisz évek óta együtt dolgozunk.
Egymásra mosolyogtak, majd Viktor mohón enni kezdte a szendvicset, s kortyolgatta a forró kávét. Lassan kezdett rádöbbenni, hogy nem hat rá a koffein, akármennyit iszik. Hiába, a munkahely átka volt ez.
– Lehet egy kérdésem, uram?
– Lehet.
– Miért foglalkozik ennyit ezzel az üggyel? Úgy értem… egy autóbalesettel nem szokott ennyit tökölni.
Viktor lassan felnézett rá, majd fejével a háta mögött lévő táblára bökött.
– Hát nem veszi észre, kolléga, hogy ez nem csak egy autóbaleset? – Felállt, s elővette a tasakban lévő bizonyítékokat. – Az igazolványkép homályos. Ilyet nem is lett volna szabad kiállítani. Ha így ad be egy képet, visszaküldik, hogy csináltasson másikat. A jogosítványa két éve lejárt, én nem akarom elhinni, hogy senki nem kapta el, mikor minden második utca sarkán van legalább egy járőr. Cserediákként jött ide, és valahogy itt ragadt. Hol a vízuma? Anélkül rég kipaterolták volna innen.
– Valami illegális pasas lehet, ha ennyi mindent megúszott – hökkent meg Petrov, összevont szemöldökkel maga elé húzva a dolgokat, amiket Viktor kipakolt elé. – Lehet, hogy valaki szándékosan akarta a halálát?
– Még nem jött meg a jelentés a halottkémtől.
– Pedig mondtam neki, hogy legkésőbb reggel hétre legyen meg.
Az órára pillantottak, ami most hatot jelzett.
– Még van egy órája, észlény – morogta Viktor. – Még azokat megnézzük, aztán meglátjuk, mire jutunk. De ahogy tegnap mondta, ez nagyon nem okés így.
– Ne is mondja, kész káosz. Ha nem szándékos gyilkosság, vagy öngyilkossági kísérlet, akkor mi?
– Nem tudom, de biztos, hogy nem egyszerű baleset!
Ekkor nyílt az iroda ajtaja, és belépett egy rendőrtiszt.
– Nyomozó úr, itt vannak a jelentések a halottkémtől.
Letette az asztalra, majd távozott. Viktor és Petrov egymásra néztek, majd a szőke férfi mohón feltépte a hosszú, sárga borítékot, ami teli volt papírokkal és képekkel.
– Mi a…
– Uram?
– Ez…
– Mi történt?
Petrov mellé állt, hogy jobban lássa. A férfi és a gyerekek arca teljesen össze volt roncsolódva, s mindhármuk csuklójára kék rózsa volt tetoválva.
– Ki az, aki tetovál egy kisgyereket? – hüledezett Viktor a fejét fogva. Aztán a jelentésért nyúlt. – Úgy szétment az arcuk, hogy semmit nem lehet megmondani róluk.
– És még az igazolvány képe is el van mosódva.
– Ki a tököm ez az ember?

***

Délután kapták a hívást, hogy a nő felébredt, s eddig minden jel szerint ébren is marad. Viktor és Petrov mentek oda maguk. Más helyzetben kollégát küldtek volna, hogy közölje a szomorú hírt, majd elvégezze a kihallgatást, de mindezek után a saját fülével kellett hallania, mit is fog a nő mondani. Mikor beértek, egy nővér a szobához is vezette őket, ahol egy fekete hajú nő ült görnyedten, előre-hátra ringatózva.
– Kényszermozgás? – kérdezte halkan Petrov.
– Igen. Egyelőre úgy gondoljuk, hogy a baleset okozta sokk váltotta ki, de ha nem múlik el, akkor sajnos tovább kell utalnunk egy pszichiátriára – sóhajtotta a nővérke, majd elsétált, hagyva, hogy a nyomozók végezzék a munkájukat.
A két férfi tett egy óvatos lépést a szobába. A nő úgy tűnt, nem vette őket észre.
– Elnézést, asszonyom! – szólalt meg Viktor, de mintha a falnak beszélt volna. – Hölgyem, megengedné, hogy…
– Arról az emberről akar kérdezni? – kérdezte ekkor a nő fojtott hangon, még mindig dülöngélve. – Az… Arról az… az…
– Nyugodjon le kérem, és mondjon el nekünk is mindent – ült le egy székre Petrov, szeme összehúzva.
A nő most megállt, s felemelte a fejét. Petrov elsápadt, Viktor pedig most jól látta az arcát, amelyet hosszú, fekete haja eddig takart – nem fehér volt, hanem szinte hamuszürke, szemei alatt sötét karikák ültek, szája cserepes volt. Ha nem ébren látná, azt hinné, halott.
Hisztérikus nevetés rázta meg ezután a szobát.
– Mindent?
– Igen, kérem.
– Mit akarnak tudni?
– Először is azt, hogy mire emlékszik.
A nő megvakarta arcát, körmei félelmetesen hosszúak és ápolatlanok voltak.
– Semmire se. Az égadta világon semmire se.
– Kérem, próbálja meg. A férje, és a gyerekei…
– NINCS FÉRJEM, SE GYEREKEM! – üvöltötte az asszony, s nekiesett Petrovnak. Viktor azonnal felpattant, hogy lefogja, majd megnyomta a nővérhívót. – NINCS! NINCS!
Két nővér rohant be, az egyik visszanyomta a nőt az ágyba, a másik benyugtatózta. Eléggé gyorsan hatott, mert a kapálózó asszony most nyugodtan feküdt, s még inkább úgy nézett ki, mintha nem is élne. Petrov már nem merészkedett közel hozzá, de Viktor tett egy lépést az ágya felé.
– Hogy érti azt, hogy nincs sem férje, sem gyereke?
– Úgy, hogy nincs. Mit kell ezen túlragozni?
A szőke a kollégájára nézett, majd vissza az asszonyra.
– Hölgyem, mond magának valamit az a név, hogy Adam Yeon?
A kérdezett rápillantott Viktorra, vékony, cserepes ajka mosolyra húzódott.

– Jobb, ha nem bolygatja a múltat, uram.

2 megjegyzés:

  1. Hmm.. érdekes, érdekes! :D Sikerült felkeltened az érdeklődésemet. ^-^ S kifejezetten tetszik, hogy Viktort kivételesen nem a jégen, hanem papírhalmokon és irodai asztal mögött láthatom. :D
    Várom a folytatást! *-* Ahweee izgalmasnak ígérkezik, nincs mit ragozni ezen, kész! :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Áá, örülök, hogy eddig izgalmasnak és érdekesnek találod. :D Nemsoká jön a következő fejezet :D Köszönöm a kommented :3

      Törlés