2017. május 30., kedd

Öngyilkos Cirkusz 2. fejezet

(...)

– Értem. És mikor jössz majd haza? – kérdezte a nő aggódva.

– Nem tudom. De ne félj, vigyázok magamra – nyugtatta meg anyját Draco, de ő maga rémült volt, és ami azt illeti, nem tudta, mire számítson. Kétségbe volt esve, de tudnia kellett a válaszokat a kérdéseire. Még ha erre nem is volt lelkileg felkészülve.

(...)





Draco tágra nyílt szemekkel fordult el, még mindig a fák mögött rejtőzve. Ez már túl sok volt. El akart futni. El akart futni, hogy hívja a rendőrséget, és aztán sose jöjjön ide vissza, de nem tudott mozdulni – olyan érzés volt, mintha a fához lett volna kötözve.

Levegő után kapkodott, majd visszafordult megint, újabb pillantást vetve a cirkuszra. A férfi, aki eddig sétált, most újra megjelent, és egy mosollyal a nőre nézett. A nő visszavigyorgott rá, majd felemelte a kezében tartott borotvapengét, amellyel megvágta magát, s újabb sebet ejtett a bőrén, ami sokkal mélyebb volt. Még több vér folyt le a karján, de ő csak nevetett, hangja betöltötte az éjszakát.

– Ez az, úgy kell azt, édes! – mondta a férfi rekedten, erősen rámarkolva a nő állára. – De nem gondolod, hogy ennél többre is képes vagy?

A nő nyöszörgött, majd a csuklójába nyomta a pengét, pontosan az ereibe, és csak nézte a vért, miközben remegett, s úgy tűnt, menten összeesik. Aztán a férfi fogta, és bekötözte a mély sebet egy ronggyal.

 – Miért…? – kérdezte a nő, sápadt arcán könnyek folytak végig. Nevetése immár elhalt, helyét átvette a kétségbeesés és levertség. – Meg akarok halni. Miért nem engeded, hogy megöljem magam?

Dracónak be kellett fognia a száját, hogy ne nyögjön fel. Az egész teste remegett, és kevesen múlott, hogy nem hányta el magát. Soha életében nem látott még ehhez foghatót.

– Mert szükségem van rád, Alisha – fordított neki hátat a férfi, megint a tábortűz körül sétálgatva, karját összefonva. – Mindenkire szükségem van itt.

A nő folyamatosan levegő után kapkodott, a még ép kezével letörölve a könnyeket az arcáról.

– De… ott az a fiú. Az, akit mindig a te “kincsednek” hívsz…

– Fog be! – ordította a férfi – még Draco is megijedt egy pillanatra–, megint erősen megmarkolva a nő állát, ezúttal sokkal szorosabban fogva. Egy másik férfi most előbújt a sátrából, addig és olyan erősen vakargatva a karját, amíg vérezni nem kezdett. – Ki adott neked új otthont, Alisha, azután, hogy az apád megkínzott, és majdnem meg is erőszakolt? Hát így köszönöd meg?

Alisha a szájára harapott.

– Sajnálom. Annyira nagyon sajnálom!

– Tudom – suttogta a férfi, majd ellökte a nőt, újra sétálásba kezdve.

Draco tett egy lépést hátra a homlokát ráncolva, s leírhatatlan késztetést érzett arra, hogy megüsse azt az embert, amiért így bánik egy nővel. Úgy döntött, visszamegy a városba, és megkér valakit, hogy hívja a rendőrséget. Mikor megfordult, szembetalálta magát egy vékony, magas fiúval, akinek mély sebek voltak a testén.

– Mi a pokol?

– Mr. Henderson látni akar – jött a vontatott válasz, majd a fiú a szőke vállára tette a kezét.

Draco nyelt egyet, miközben a srác a tábor felé indult, majd követte. Mikor odaértek, a férfi, akit Mr. Hendersonnak hívtak, egy gonosz vigyorral köszöntötte őket.

– Micsoda megtiszteltetés közöttünk látni önt, Mr. Malfoy! – mondta, s lassan meghajolt, mintha csak a színpadon lett volna egy műsor után.

– Állj! – vonta össze a szemöldökét Draco, nem mutatva ki az undorát és a már lassan elhalványuló félelmét. – Honnan tudja a nevem?

– Az arcod… azok a tipikus Malfoy vonások – mondta Mr. Henderson nevetve.

Draco még inkább összezavarodott, ahogy a férfi ezt kimondta. Tipikus Malfoy vonások?

– Elnézést, nem teljesen értem, miről beszél – szólalt meg lassan.

– Ismertem az apját, Mr. Malfoy – közölte a férfi, téve egy lépést a fiúhoz. – Történetesen volt egy kis… nos, üzletünk. Kár, hogy ilyen fiatalon távozott közülünk.

Draco összehúzott szemekkel nézett a férfira, még mindig nem értette, miről is beszélt, csak annyit fogott fel az egészből, hogy ez a szemét ismerte az apját.

– Most nem ez a lényeg – mondta aztán, szinte köpve a szavakat. – Mire van ez a cirkusz? Miért vannak itt ezek az emberek?

Mr. Henderson összefonta a karját maga előtt, és az alsó ajkát kezdte rágcsálni, mielőtt válaszolt.

– Ez az otthonuk, Mr. Malfoy. Mindannyiukat én találtam, és… hmm… fogalmazzunk úgy, hogy örökbe fogadtam a drágaságokat bármiféle idegesítő papírmunka nélkül.

Draco elnevette magát. Egy szót sem hitt el abból, amit hallott

– Várjon egy percet! Azt akarja nekem mondani, hogy <i>örökbe fogadta</i> ezeket az embereket, de hagyja, hogy bántság magukat, hovatovább bemutatja őket egy kibaszott cirkuszban?

– Valahogyan pénzt kell keresnem – vont vállat Mr. Henderson. – Másfelől viszont beleegyeztek ebbe, így nagyjából ez a munkájuk.

A szőke fiú vett egy mély levegőt, csillapítva az egyre növekvő dühét. Úgy kellett viselkednie, mintha semmiség lenne, ha többet akart tudni.

– Azt mondja, munka? Az munka, hogy egy cirkusz színpadán bántják magukat egy csomó beteg elméjű ember előtt?

A férfi elmosolyodott erre a kifejezésre.

– Beteg elméjű, mi? Úgy tűnik, láttad a plakátot.

– Láttam… – morogta Draco. – Hogy lehet, hogy a rendőrség még nem kapta el magát?

– Mint ennek a cirkusznak az igazgatója, az a dolgom, hogy biztonságban és titokban tartsam előlük – vonta meg a vállát megint, nemtörődömséget mutatva, majd átkarolta Draco nyakát, és a ketrecek felé mutatott. – Hadd vezessem körbe, Mr. Malfoy!

Draco eltolta magától Mr. Henderson karját, és egy hatalmasat lépett hátra, arcára egyértelműen kiült az undora.

– Ne érjen hozzám, maga pszichopata!

Az idősebb pislogott, majd elnevette magát, hangja visszhangzott az éjszakában.

– Pszichopata? Ó, istenem, Mr. Malfoy… Tudja egyáltalán, miket beszél? Nem vagyok Pszichopata. Válogassa meg a szavait, mielőtt butaságokat mond, kérem!

Tovább nevetett, és Draco nem igazán tudta, mit is tehetne. El akarta húzni onnan a csíkot, de tisztában volt vele, hogy a rendőrség nehezen hinne el bármit is egy ilyen cirkusz létezéséről. Főleg úgy, hogy bizonyítéka sem volt. Állta hát a sarat, s mikor az idősebb megindult, hogy körbevezesse a cirkuszon, ő követte.

Emberek nyúltak ki a ketrecekből, karjaik, némelyeknek más testrészei vérrel volt beborítva. Egyikük valami olyasmit motyogott, hogy “engedjenek ki!”, de nehezen volt hallható. Draco némán sétált Mr. Henderson mögött, próbálva nem figyelni a hangokra és a szagokra.

Kis idő után a férfi megállt egy hatalmas ketrec előtt, és elmosolyodott, mikor Draco összeráncolta a szemöldökét.

– Nos, hadd mutassam meg magának a legnagyobb kincsemet, Mr. Malfoy – mondta, majd lehúzta a ponyvát a ketrecről.

Ahogy meglátta, Draco hirtelen levegőt venni sem tudott. Fiatalok voltak a rácsok mögött, szakadt ruhákban és mocsokban. Nem bírta tovább – elfordult, elhányta magát és köhögött.

– Ajj, ugyan már! – szólalt meg Mr. Henderson, úgy sóhajtva, mintha semmiség lenne. – Egy Malfoynak ezt bírnia kéne.

A fiú lassan ráemelte tekintetét, kissé szédülve, térde remegett.

– Ez mégis mit akar jelenteni?

– Eléggé butácska maga egy Malfoyhoz képest, nem? – rázta meg az idősebb a fejét, mosolya visszakúszott az arcára. – Mindegy, nem ez a lényeg most.

– Hanem akkor mi? – kérdezte Draco idegesen.

Mr. Henderson a ketrec felé fordult, körmével a vasrudakat kocogtatta.

– Harry, drága Harry, gyere a papához!

Papához? Draco nagyot nyelt, összehúzta a szemét, ahogy egy nagyon vékony, kócos fekete hajú fiú előjött a sötétből.

– Mr. Malfoy, hadd mutassam be önnek Harry Pottert. Harry, ő itt Draco Malfoy.

Harry felnézett a teljes sokkban ott álló szőkére, smaragdzöld szemeiben reményvesztettség csillogott. Aztán lehajtotta a fejét, erősen markolva a ketrec rácsát, mintha némán segítségért kiáltana.

– A következő előadásban, ami holnap lesz, természetesen, el fogja mondani az élettörténetét – mondta Mr. Henderson. – Azt ajánlom, jöjjön el meghallgatni. Érdekes lesz, higgyen nekem!

Draco egy szót sem szólt, csak tanácstalanul állt ott. Nem tudta levenni a szemét arról a fekete hajú fiúról, aki úgy tűnt, mindjárt holtan esik össze. Hány éves lehet? Tizenöt? Tizenhat? Nem is kellene itt lennie!

– Azt hiszem… itt az ideje, hogy menjek – mondta majdnem suttogva a szőke, és ez valamiért elégedett vigyort csalt az igazgató arcára.

– Ahogy gondolja. Várom a látogatását. – Megint meghajolt, és Draco csak bólintott, miközben gyorsan elhagyta a cirkuszt az erdőn keresztül. Ahogy elérte az út végét, rohanni kezdett, és addig meg sem állt, amíg haza nem ért.


***

Fáradtan érkezett haza, és azonnal a szobájába ment, próbálva nem felébreszteni a már alvó rokonait, akik a temetés után ottmaradtak. Beletúrt szőke tincseibe, kényszert érezve arra, hogy ordítson vagy összetörjön valamit. Egy pillanatra lehunyta a szemét, majd úgy döntött, elmegy lezuhanyozni.

Csak állt a hidegvíz alatt, abban reménykedve, hogy az segít kitisztítani az elméjét. Zuhany után megtörölközött, és beesett az ágyába, a sötét plafont bámulva.

Mi a poklot láttam? Mit, bassza meg? Mégis mit?

A hideg zuhany nem segített, még mindig az az egész őrültség járt a fejében, kérdések ezrei kergették egymást, de a választ nem találta rájuk. Mire jó az a cirkusz? Miért szedte össze az a férfi az öngyilkos hajlamú embereket? Miért nem orvoshoz küldi őket? És a legfontosabb: az apjának mi köze volt ehhez az egészhez?

Megfordult az ágyon, fejét a párnába nyomva, és egész testében remegve. Annyira tudni akarta a válaszokat a kérdéseire, hogy úgy döntött, megnézi az előadást. Hirtelen álmosodott el, egészen idáig észre sem véve, hogy mentálisan teljesen kimerült volt, s mikor lehunyta szemeit, álomba is zuhant. Még ott is hallotta a sikolyokat, látta a sérült embereket, és Mr. Henderson mosolyát. Reggel izzadtan és levegő után kapkodva ébredt.

Felkelt, és álmosan, lelkileg teljesen megviselten kullogott le a konyhába egy kávéért és valami reggeliért. Mikor belépett a helyiségbe, az anyja felnézett rá egy újság mögül, amit úgy tűnt, nem is igazán olvasott, inkább csak bámulta.

– Jó reggelt! Hol voltál múlt éjjel? – kérdezte megölelve őt.

– Csak… sétáltam egyet a közelben. Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – felelte Draco, próbálva nem hallatni a hangjában rejlő félelmet és megviseltséget amennyire csak lehetett, s igyekezett elfojtani a remegését is.

– Jobban érzed már magad? – simogatta meg Narcissa az arcát. Anyja érintése furcsán kellemesen hatott rá – egy percre biztonság és nyugalom érzete fogta el.

– Egy kicsit – hazudta, majd magára erőltetett egy mosolyt. – Ne aggódj értem, kérlek, rendben leszek!

Narcissa bólintott, Draco pedig leült az asztalhoz, miközben anyja hozott reggelit. Megpróbált enni, de néhány falat után arrébb tolta az ételt. Szörnyen émelygett még az illatától is.

– Fiam, minden rendben? – tette a vállára a kezét a nő.

– Igen, csak… Nem igazán vagyok most éhes.

– Tudom, hogy rosszul érzed magad, de muszáj enned, Draco – suttogta Narcissa. A szőke fiú felnézett anyjára. Tudta, hogy a nőnek fogalma sincs, hogy a rosszabbnál is rosszabbul érzi most magát, de ezt nem mondhatta el neki. Lucius halála után ez csak még jobban megrémítené őt, főleg, hogy az idősebb Malfoynak valamilyen oknál fogva köze volt ahhoz a cirkuszhoz. Köze volt egy létesítményhez, amelynek léteznie sem lenne szabad.

– Rendben, anya – felelte halkan, majd visszahúzta maga elé a tányérját. – Megpróbálok enni még egy keveset.

Narcissa rámosolygott, majd ő is enni kezdett.

– Ó, és anya, ma estére is elmegyek itthonról – közölte Draco, próbálva természetesnek és nyugodtnak hangzani.

– Hová tervezel menni?

– Csak sétálok még egyet a környéken. Tudod… kiszellőztetni a fejem, meg ilyenek. Hátha jobban leszek tőle.

– Értem. És mikor jössz majd haza? – kérdezte a nő aggódva.

– Nem tudom. De ne félj, vigyázok magamra – nyugtatta meg anyját Draco, de ő maga rémült volt, és ami azt illeti, nem tudta, mire számítson. Kétségbe volt esve, de tudnia kellett a válaszokat a kérdéseire. Még ha erre nem is volt lelkileg felkészülve.

***

Felvette a cipőjét, és elhagyta a házat, megint ugyanazokon az utcákon sétálva oda, ahová tegnap is ment. Ezen az estén a levegő sokkal hidegebb volt, de Draco nem törődött vele igazán, csak ment és ment, amíg el nem érte a cirkuszt. A tábor közepén most egy hatalmas, vörös sátor volt felállítva, és a fiú nem látta egyik ketrecet sem. Nem mintha akarta volna, de ez volt az első dolog, ami hirtelen feltűnt neki.

Közelebb sétált, majd körbenézett. Sok embert látott a sátor felé baktatni, amit betegesnek talált, és a puszta gondolattól, hogy neki is közöttük kell lennie ma éjjel, még rosszabbul érezte magát. Térdei enyhén remegtek, gyomra émelygett, ahogy egyre közeledett az idő, hogy neki is be kell lépnie abba a sátorba. Vett egy mély levegőt, és várt még egy utolsó percet, mielőtt a többi ember felé venné célját. A sátor irányába nézve két nagyon ismerős alakot pillantott meg: egy férfit a gonosz mosolyával, és egy nőt hosszú, fekete hajjal. A fiú szemei elkerekedtek, ahogyan felismerte őket. Mi a poklot keres itt ez a kettő? Miért kell Rodolphus és Bellatrix Lestrange-nek is pont ma éjjel ezen a helyen lennie? Összepréselt ajkakkal imádkozott azért, hogy ne fusson össze örült rokonaival azon az éjjel.


Megvárta, amíg bemennek, s azután a bejárathoz lépdelt, majd nyelt egyet, próbálva valahogy megszüntetni az émelygését, de nem járt sikerrel. Vetett egy utolsó pillantást hátra – csak néhány lépés, és otthagyhatná az egészet. Ehelyett azonban csak megrázta a fejét, és belépett az Öngyilkos Cirkuszba. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése