2017. május 30., kedd

Öngyilkos Cirkusz 1. fejezet

Drarry, non-magic

Lucius Malfoyt hirtelen éri a halál, és fia visszautazik szülővárosába a temetésre, csakhogy aztán nem várt események fogadják.




Szerzői megjegyzés:
A figyelmeztetéseket kéretik komolyan venni. A slash, kínzás és durva nyelvezet nem csak említőleges dolgok a történetben. Az olvasást mindenkinek a saját felelősségére bízom.


Ahogyan ujjaival végigszántott szőke tincsein, Draco Malfoy a kezében tartott levelet bámulta, előtte egy bögre forró kávé várt arra, hogy megigya. A fiú kiengedett egy reszkető sóhajt, ahogyan újra és újra elolvasta a sorokat, nem akarva hinni annak, amit lát. Egy hosszú perc után azonban összegyűrte a levelet, és az asztala alatti szemetesbe dobta.

Két éve már annak, hogy elköltözött a Malfoy kúriából. Volt egy hatalmas veszekedés közte és az apja között, amit azóta is próbált elfelejteni. Az idősebb Malfoy durva dolgokat vágott a fejéhez, és ő ugyanígy tett, az anyja pedig könnyezve hallgatta. A végén Draco csak összepakolta a cuccait, majd elhagyta a házat, és egy barátjához ment, hogy aztán nála maradjon egy hétre. Ezt követően talált egy lakást, elkezdett dolgozni, s mostanra egy házat is vet magának, amibe beköltözött. Nem igazán beszélt a szüleivel, és csak az anyja küldött levelet vagy hívta fel, de általánosságba véve nem foglalkozott velük, s ők sem vele.
És most, két évvel később ezt a levelet kapta. Ideges volt és reszketett, miközben a halántékát dörzsölte, ahogyan a múlt újra felszínre tört a fejében: a veszekedés, és amikor elhagyta a házat. De már nem csinálhatta vissza. Az apja meghalt, és Draco bűnösnek érezte magát. Szemében forró könnyek gyűltek, amiket nem engedett lecsordogálni az arcán. Erősnek kellett lennie. Erős akart lenni.

A temetés két héttel később volt, egy forró, júniusi délutánon, és a nap szinte égette a fekete öltönyön keresztül. Ahogy megérkezett szülővárosába, majd átsétált a hatalmas kapun, rengeteg számára ismeretlen rokonnal találta szembe magát. Csak biccentett nekik, majd elment mellettük. Úgy tűnt, ők nem zavartatták magukat azzal, hogy bemutatkozzanak neki, vagy megkérdezzék, ki is lenne ő, így Draco miért is tenne ugyanígy?

A ház hatalmas előterében az anyja és a nagyszülei köszöntötték, mindannyian halkan sírva, megölelve őt. Draco nem sírt – úgy gondolta, rokonai eléggé szenvednek, így nem mutatta gyenge oldalát és nem engedte, hogy lássák a könnyeit. Legalábbis nem most.

– Jól vagy, fiam? – kérdezte aztán az anyja, hangja elcsuklott, ahogyan Draco szürke szemeibe nézett.

– Nem tudom. Te hogy vagy, anya?

Narcissa csak megrázta a fejét válaszképp, tenyerével eltakarva száját, ahogyan tengerkék szemeit újra könnyek töltötték meg. Elfordult, hogy fia ne lássa. Draco valamiféle nyomást érzett a mellkasában. Nem tudta megmondani pontosan, mi volt az, de szörnyű volt. Csak vet egy mély levegőt.

– Idő van – mondta egy mély, szigorú hang, s ahogy Draco megfordult, Rodolphus Lestrange-dzsel találta szemben magát. Nagyjából gyűlölték egymást – és utálta Bellatrixt is, a nagynénjét. Sőt, Rodolphus és Lucius is ugyanígy éreztek egymás iránt. Arról nem is beszélve, hogy Bellatrix egy őrült volt, aki állandóan csak nevetett, mintha nem lenne normális.

Rodolphus aztán megfordult, kisétálva a házból, az emberek pedig követték. Draco volt az egyetlen, aki egy lépést sem tett, csak nézte nagybátyját a tömeg elején. Ahogy gondolta – a férfi egyáltalán nem volt szomorú. Szája sarka alig egy kicsit ugyan, de felfelé gördült, és ez a gonosz kis mosoly mintha csak Draco számára lett volna látható. Felszisszent, ahogy lassan a rokonai után sétált, elhagyva a házat, a közeli temető felé menve, ahol a Malfoyok családi kriptája volt.

Draco lehajtotta a fejét, de tekintetét nem vette le Rodolphusról. Furcsa érzés fogta el; a férfi valamiért gyanús volt neki.

Nemsokára meg is érkeztek. Felettük az eget mostanra szürke felhők borították, mintha csak az időjárás is tudta volna, mi zajlik épp. A kripta hatalmas volt, ragyogó szürke csempék díszítették a kőfalakat. Hárman helyezték le az aranymárványból készült koporsót Abraxas Malfoy sírhelye mellé.

Narcissa újra csendes zokogásban tört ki, és Ted Tonks, aki mellette állt, átkarolta őt, megpróbálva megnyugtatni, sajnos sikertelenül, noha az ő szemei is könnyesek voltak. Andromeda Tonks nem mutatott semmilyen érzelmet. A férje mellett állt, fejét lehajtva. Ahogy Draco körülnézett, megint látta Rodolphust mosolyogni, de valahogy úgy tűnt, ezt senki nem vette észre. A férfi aztán a fiatalabb Malfoyra pillantott, és a vigyora még szélesebbre húzódott. Még kacsintott is, aztán a koporsó felé fordult szomorúságot tettetve. Dracónak be kellett harapnia a száját, hogy visszafogja a dühét.

***

Egyenként imádkoztak, majd egy órával később elhagyták a kriptát. Sokan sírtak, de Draco még mindig úgy érezte, nem engedheti meg magának, hogy gyengének mutatkozzon. Amikor visszatértek a Malfoy-kúriába, a halotti tor megkezdődött. A komornyikok felszolgáltak, és az étel fenségesen nézett ki, azonban Draco egy falatot sem tudott enni. Úgy tűnt, Narcissa is elvesztette az étvágyát, hisz férje halála hatalmas sokk volt. Ahogy a fiú arrébb tolta az ezüst tányért, benne az étellel, rájött valamire: senki sem említette az apja halálának okát.

Furcsának találta, hiszen a férfi még csak a harmincas éveinek végén járt, és amennyire ő tudta, egészséges is volt. Nem igazán beszéltek egymással. Az egyetlen családtagja, akivel nagyjából tartotta a kapcsolatot, az anyja volt. És Narcissa, tudva, hogy Draco nem akar az apjáról hallani, sosem említette Luciust egyik levelében sem neki.

Felsóhajtott, és felállt az asztaltól.

– Hová mész? – kérdezte Narcissa csendesen. Szemei nedvesek voltak, akárcsak az enyhén piros arca.

– Fel. Apa szobájába – felelte Draco röviden, aztán elhagyta az étkezőt a lépcső felé sétálva. Felment, s mikor apja szobájához ért, megállt. Mielőtt belépett, vet egy mély levegőt, és kinyitotta a faajtót.

A szoba nem változott, amióta elhagyta a házat. Körülnézett, rápillantva a fotókra, könyvekre és papírokra a polcokon. Óvatosan megérintette Lucius és Narcissa egyik esküvői fényképét. Hány év is telt el azóta? Húsz, talán. Az lehetett a válasz, hiszen ő maga tizenkilenc volt. Egy évvel a szülei házassága után született.
Letörölve a könnyeket az arcáról, az apja asztalához sétált. Ebben a szobában dolgozott, de Draco sosem tudta, mit is pontosan. Még az anyja sem.

Lassan kihúzta a legfelső fiókot, és egy rakat papírt talált benne. Egy percnyi hezitálás után kivette őket, és olvasni kezdte, de egyik sem angolul volt írva, hanem valami olyan nyelven, amit nem értett. Sóhajtva tette őket vissza, majd kihúzta a többi fiókot, azonban nem talált bennük semmit, így hát kiment a szobából. Kíváncsi lett. Az apja sosem mondta el, mi volt a munkája, ráadásul annyira váratlanul és hirtelen érte a halál, hogy Draco nem tudott nem összefüggést látni a két dolog között. Aztán csak megrázta a fejét. Lucius nemrég halt meg, és ő máris kombinálja a dolgokat. Ez eléggé tiszteletlen dolog…, mondta magában.

Kissé bűnösnek érezve magát ment vissza az előtérbe. Az emberek még mindig az étkezőben voltak, így egy szó nélkül hagyta el a házat a hatalmas kapu felé sétálva. Nem tudta pontosan, merre megy, csak azt, hogy időre van szüksége, és arra, hogy egyedül lehessen, távol a rokonoktól, a háztól, az emlékektől, és főleg Rodolphustól.

***

Lassú léptekkel ment végig az utcán, s úgy érezte, mintha lábai ólomból lennének. Már sötét volt odakint, s a szürke felhők helyett most csillagok milliói borították az eget London felett. Mély levegőt vett hagyva, hogy a hűvösség átjárja a tüdejét, és ez valamennyire megnyugtatta, gondolatai lassan abbahagyták egymás kergetését a fejében. Tovább sétált a lámpák megvilágította úton.

Ahogyan lefelé lépdelt a járdán, egy játszótéren kötött ki. Elhagyatottnak tűnt, de Dracót ez nem érdekelte, átsétált a kicsiny, rozsdás kapun, és leült az egyik hintára, szorosan markolva a hideg, koszos láncot, lehajtva a fejét. Már nyugodt volt mindannak ellenére, hogy gondolatai újra és újra visszakalandoztak Rodolphusra és az ő gonosz vigyorára. Megrázta a fejét, ahogyan vett egy mély levegőt.

Egy dolog zavarta: a dokumentumok, amiket az apja szobájában talált. Kérdések kavarogtak a fejében, de minél jobban próbálta racionálisan magyarázni az egészet, annál nehezebben talált egy választ is. Hatalmas sóhaj tört elő belőle, majd elengedte a hinta láncát, nézve a rozsdát a kezén, aztán összeszorította az öklét.
Megmasszírozta a halántékát a kézfejével, mikor a szél az arcába fújt valamiféle papírt. Egy újabb sóhajjal vette azt maga elé, majd próbálta a sötétben elolvasni.


Az Öngyilkos Cirkusz
Elmebetegek még betegebb vágyakkal.


Csak pislogott a papírra, majd prüszkölve felnevetett.

– Öngyilkos Cirkus? – motyogta maga elé, ahogy elhajította a papírt, és könyökével a térdére támaszkodott. – Mi a fasz?

Még egyszer ránézett a papírra, amit a szél már tovább is fújt, aztán felállt, zsebre vágta a kezét, és kisétált a játszótérről. Mennyire kell betegnek lennie valakinek ahhoz, hogy ilyen plakátokat csináljon? Egy nagyon rossz viccnek könyvelte el, amit valószínűleg fiatalok találhattak ki, akik nyilván azt gondolták, szórakoztató, ha kiplakátolják vele a várost.

Csak sétált, sétált és sétált, isten tudja, mennyi ideje volt már úton. Tekintetét a földre szegezte, s megpróbált nem gondolkodni, de nem ment – csak az a veszekedés járt a fejében az apjával, a hirtelen halála, Rodolphus viselkedése, és azok a furcsa papírok. Nem is tudta, hogy az apja az angolon kívül más nyelvet is beszélt volna. Jobban belegondolva alig tudott róla valamit. Draco a legtöbb idejét a tanulással töltötte, vagy az anyjával, illetve más rokonokkal, amikor fiatalabb volt. Apja viszont csak vacsoraidőben tűnt fel, meg néha a születésnapján, hogy valamiféle drága ajándékot adjon neki.

Egy pillanatra becsukta a szemét, keserűen elmosolyodva az emlékre. Öt eves volt, mikor kapott egy hatalmas játékautót, amit az apja Amerikából rendelt – legalábbis ő ezt mondta. Lucius valószínűleg nem is tudta, hogy a pénz, a luxus sosem helyettesítheti azt a szeretetet, amire egy gyermeknek szüksége van. Azonban sem Dracónak, de Narcissának nem adatott meg a lehetőség, hogy ezt az egyszerű kis tényt elmondják neki. Már nem számított. Draco tizenkilenc volt, kora ellenére egy jól fizető állással, az apja pedig már nem élt. Sok ember azt mondja, hogy mindig bocsáss meg másoknak, mert sosem tudhatod, mikor veszíted el őket, és Draco ezt csak most értette meg igazán. Már nagyon rég megbocsátott az apjának, egyszerűen csak sosem mondta el neki.

Megint eszébe jutott az az utolsó pillanat. Tizenhét volt, amikor egy nap az apja hazajött, fene tudja honnét, és látszott rajta, hogy pokolian ki van merülve.

Narcissa megkérdezte, hogy merre volt, de ő csak szó nélkül ment tovább az emeletre, s Draco akkor döntötte el, hogy beszél vele.

– Ne haragudj, hogy zavarlak, egy pillanatra bejövök – mondta akkor csendesen, kinyitva az apja szobájának ajtaját. Lucius meg sem mozdult, csak ült az asztalnál, és csak az éjjeli lámpa biztosított némi fényt a helyiségben. – Beszélni akarok veled.

– Később, fiam – morogta Lucius, rá sem nézve Dracóra.

A fiúnak elege lett, s egy lépést téve előre most már felemelte a hangját.

– Soha nem beszélsz nekünk a munkádról, sem arról, hogy hol a pokolban vagy, amikor épp nem itthon tartózkodsz! Azt hiszem, megérdemeljük a magyarázatot, ugyanis évek óta ezt csinálod már! Amióta az eszemet tudom, hogy pontos legyek.

Lucius lassan felnézett, és Draco észrevette, hogy erősebben markolta a tollat a kezében. Narcissa most már az ajtóban állt, próbálva lenyugtatni fiát, de ő nem figyelt rá.

– Hogy merészeled felemelni a hangod, ha hozzám beszélsz, Draco Lucius Malfoy?

– Meg se haragudj, de ki nem állhatom, hogy ezt csinálod! – mondta a fiú, azonban tett egy lépést hátra. Apja halálosan nyugodt, jeges hangja megrémítette.

– Csak egy kölyök vagy, nem értenél semmit, és anyád pedig tudja azt, amit tudnia kell. Most hagyd el ezt a szobát, és sose gyere vissza!

– Nem megyek el, amíg nem válaszolsz. Hol voltál, és mégis mi a fenéért nem beszélsz nekünk a munkádról?

Lucius lassan felállt és Draco felé fordult. A fiú megint hátrált, kezével a kilincset kereste, ha esetleg menekülnie kell. Azonban minden annyira gyorsan történt – apja hirtelen termett előtte az ajtónak lökve őt. Narcissa teljesen megdöbbent. Lucius ezután közelebb hajolt a fiához.

– Azt hiszem, nem volt kristálytiszta, ami az imént elhangzott. Hadd mondjam el még egyszer, de ez az utolsó figyelmeztetés. Hagyd el a szobát, és soha többet az életben ne gyere vissza!

– Vagy mi lesz? – Dracónak fogalma sem volt, honnét vette a bátorságot ehhez a kérdéshez, és meg is lepődött, hogy az apja nem végzett vele ott helyben.

– Vagy rosszabb dolgok fognak történni… rosszabbak, mint ez. Most menj! Nem kell, hogy itt legyél, és nem kellenek a felesleges kérdéseid sem.

Lucius aztán elhúzódott tőle, s visszasétált az asztalához, nem figyelve többé a fiúra. Draco zihálva rohant ki a szobából azt suttogva: cseszd meg, te rohadék! Narcissa még mindig teljesen megdöbbenve követte őt.

A hideg szél újra fújni kezdett, visszarángatva Dracót a valóságba. Észre sem vette, mennyire messze elsétált már, és hogy elérte a város szélét. Alig voltak itt házak, és a legtöbb utcai lámpa nem működött, ki tudja, mióta. Elhaladt az utca utolsó, valószínűleg elhagyatott épülete mellett, majd megállt, s körbenézett. Sötét volt, és a közelben lévő erdő még ijesztőbbé tette a helyet. Ahogy Draco ide-oda pislogott, rájött, hogy fogalma sincs, hol van.

Homlokát ráncolva már azon volt, hogy visszafordul, és gyorsan hazamegy, de a távolból hangokat hallott. Figyelmen kívül akarta hagyni, de mikor tett egy lépést előre, megint valami furcsát hallott. Valaki sikoltott volna? Fejét rázva mondta magának, hogy valószínűleg csak néhány idióta tinédzser játszott az erdőben. Azonban ahogy annak irányába nézett, fényeket látott. Mély levegőt véve úgy döntött, hogy megnézi, és ha tényleg valaki sikolyát hallotta, visszajön, és hívja a rendőrséget.

Úgy gondolta, jobb, ha a helyet az erdőből közelíti meg, így elbújhat a fák árnyékában. Gyorsan, de olyan halkan, amennyire csak tudott a fény felé sétált. Aztán elért egy pontot, ahonnan mindent tisztán látott, és megállt, elbújva az egyik fa mögött. A fény forrása egy tábortűz volt, és egy férfi ült mellette. Draco körülötte sátrakat és ketreceket látott. Összeráncolta a szemöldökét – talán állatok. A férfi most felállt, és megint sikoltott valaki. Hangos volt, és fájdalommal teli. Draco szeme elkerekedett, de tett egy lépést közelebb egy másik fához.

A férfi a ketrecek között sétált, és az egyik sátorból egy nagyon vékony ember mászott ki, körmeit magába vájva, karjain vér folyt végig. Draco undorral az arcán fordult el. Mi a pokol volt az?

Aztán visszafordult, és egy furcsán ismerős plakátot látott az egyik fán. Szemei újra elkerekedtek, a hideg kirázta, ahogy azokat a szavakat olvasta, melyekről azt hitte, csak egy vicc részei.


Szemben találta magát az Öngyilkos Cirkusszal.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése