2017. január 27., péntek

Stay With Me

Drarry novella, non-magic. Harry Potter kórházba kerül, Draco pedig Rontól kapja a hírt, így rohan, hogy láthassa. 



Draco a kék selyemtakaróval beborított franciaágyon feküdt, és boldog mosollyal az arcán bámult a plafonra. Még csak reggel nyolc volt, de ő már készen állt a randira Harryvel. Izgatott volt, hiszen alig egy hónapja voltak együtt. Ezelőtt volt néhány vitájuk, de Hermione megelégelte ezt, és azt javasolta, béküljenek meg. Harry először kinevette a lányt, ahogy Draco is, de mikor Granger többször is kifejtette, hogy semmi értelme annak, amit csináltak, így kénytelen-kelletlen fegyverszünetet kötöttek. Ezt követte, hogy elvétve ugyan, de köszöntek egymásnak az iskola folyosóin, majd megejtettek egy-egy mosolyt, azután jött néhány érdeklődés a másik hogyléte felől, s észre sem vették, az év végére egymásba estek. Draco először nem hitte el, hogy ilyesfajta érzéseket táplál a másik iránt, viszont, végül bevallotta magának, majd Harrynek is. Először kínos volt az egész, hiszen Potter a szónoklat után felvont szemöldökkel nézett vissza rá, ő pedig legszívesebben visszaszívta volna az egészet. Aztán Harry felnevetett, és elmondta, hogy ő is valami ilyesmit érez, végül ezt megpecsételte egy meleg mosollyal. Így kezdődött a kapcsolatuk. A kezdeti szerencsétlenkedések ellenére nagyon is jól megvoltak, Harry nem félt őt átölelni az iskolában sem, hiszen a rohanó diákok mind azt hihették, hogy legjobb barátok.

Most pedig, hogy eljött a nyári szünet, több idejük jutott egymásra, s Potter megígért egy randit aznapra. Draco izgatottságában aludni is alig bírt, és már korán ébren volt, hogy biztosan elkészüljön. Egy fekete-sötétkék kockás inget vett fel, melynek feltűrte ujját, s ehhez egy fekete farmert választott ki. Haját rendesen középen választotta el. Már nem szerette hátrafésülni, valamint belátta, hogy jobban áll, ha kicsit kócos, mint Harryé.

Boldog sóhajjal felkelt az ágyról, nyújtózott egyet, és a tükörhöz lépett, mikor megcsörrent a telefonja. Weasley hívta. Nem voltak olyan jóban, de megadták egymásnak a számukat, hogy azért mégis tudják tartani a kapcsolatot, ha erre kerülne a sor. Felvont szemöldökkel kapta ki a készüléket a zsebéből, és vette fel.
– Igen?
– Malfoy! – Ron hangja riadt volt, és mintha zihált volna. – Azonnal…
– Mi? Azonnal, mi? – Draco a szemöldökét ráncolta.
– Azonnal gyere a… az utcánkba! Tudod, hol lakunk, ugye?
– Igen, de minek? – kérdezte a fi még mindig értetlenül, s kezdett aggódni.
– Harry kórházban van! Azonnal ide kell jönnöd! – Azzal lecsapta a telefont, mielőtt az ifjú Malfoy bármit kérdezhetett volna.

Ajkai remegtek, levegő után kapkodott, aztán kirohant a lakásból anélkül, hogy bezárta volna az ajtót. Nem várta meg a liftet, egyszerűen hármasával szedte a lépcsőfokokat, és futott. Egyetlen kérdés volt a fejében: miért?

Ahogy futott, megint megcsörrent a telefonja. Megállt, majd felkapta. Ron azonnal beleszólt.
– A mi utcánktól nem messze van az a kórház, ami nemrég nyílt. Oda vitték Harryt! – adta a tájékoztatást, majd letette.

Draco megint futni kezdett, nem törődve azzal, mennyire szúrt az oldala, vagy mennyire nehéz volt levegőt vennie. Látni akarta Harryt.
Befordult Ronék utcájának a sarkán, véletlenül arrébb is lökött néhány járókelőt az útból, és kétségbeesettségében bocsánatot kérni is elfelejtett. Ahogy rohant a panelházak sokasága között, meglátta azt az új kórházat, amiről Weasley beszélt. Fogalma sem volt, mi történt, de gyanította, hogy Harryt át kellett, hogy szállítsák ide.

Mikor befordult az utolsó utcasarkon is, feltűnt előtte az épület teljes egésze, ő pedig berohant a kapun, majd az ajtón, egyenesen a recepcióshoz. Az arra járó biztonsági őrök és nővérek aggódva néztek rá.
– Én… én… – zihálta. – Én Harry Potterhez… jöttem.
– Kihez? – vonta fel a szemöldökét a recepciós.
– Mondom, Harry Potterhez – kapkodott a szőke fiú levegő után.
– Itt nincs semmilyen Harry Potter – mondta a férfi, mikor odalépett hozzájuk egy alacsony nővér.
– Ralph! Nemrég hozták be. – Dracóhoz fordult. – Jöjjön velem!

Azzal a nő elindult a liftek felé, Malfoy pedig követte. Türelmetlen volt, és ideges, alig bírta kivárni azt az alig két percet, amíg felértek a negyedik emeletre. Mikor kiszálltak, a nővér megmutatta, merre kell menni, Draco pedig megint rohanni kezdett, belökte a kétszárnyú ajtót, s csak rohant végig a folyosón. Annak végén kétfelé is mehetett, s balra meg is látta Ront és Hermionét. Odasietett hát hozzájuk.
– Istenem, Draco, de jó, hogy itt vagy! – pattant fel a lány, és tőle szokatlan módon átölelte a fiút. Ő levegő után kapkodva csak megpaskolta a hátát, majd eltolta magától.
– Hol van Harry?
Ron előrefele mutatott, ahol volt egy újabb kétszárnyú ajtó. Draco kinyitotta, s újabb kórtermeket látott. Mindegyik ajtaja nyitva volt, s mindegyikben csak egy beteg volt. Malfoy idegesen kapkodta fejét, míg végül az utolsó szobából hangokat nem hallott.

– Nem vihetjük le! Elveszítjük!
– Akkor hozd ide a defibrillátort! Azonnal!
Egy magas, vékony, fiatal doki rohant ki a teremből. Draco szíve egyre hevesebben kalapált, tenyere izzadt. Nagyot nyelve a szoba felé indult, majd benézett, és meglátta Harryt. Oxigénmaszk volt az arcán, mellette pedig egy állványon a szőke fiú láthatta a másik pulzusát. Szeme kerekre tágult, mikor a szerkezetre nézett. Istenem, ne! Alig él… Mi a fene történt?

Könnyei kicsordultak, ahogy ott állt, és nézte Harryt. Ekkor megjelent az orvos, azzal a tárggyal a kezében, amit a másik doktor kért. Draco ilyet csak a tv-ben látott eddig.
Az orvos a kezébe vette a műszert.
– Vedd le róla az oxigénmaszkot! – utasította a másikat. – Hátra! – A vékony férfi egy lépést tett az ajtó felé, a doktor pedig bekapcsolta a defibrillátort, és Harry mellkasához tette.
Draco száját tátva nézte, ahogy próbálják életben tartani Pottert. Az orvos megint visszaszámolt háromtól, és újra tölteni kezdte a műszert. A vékony férfi ekkor a szőkéhez fordult.
– Soha nem látott még ilyet, ugye?  – Draco csak a fejét rázta. – Jöjjön, kint elmagyarázom, hogyan működik.
Azzal kivezette a félig sokkos állapotban lévő Malfoyt a kétszárnyú ajtón kívülre, és ott elmondta, mire jó ez a műszer, hogyan használatos. Mikor ahhoz a részhez ért, mikor van rá szükség, Draco zokogni kezdett.
– Hirtelen szívleállás, vagy helytelen ritmus esetén szoktuk alkalmazni – mondta, közben aggodalmasan nézett a szőke fiúra. Már Hermione és Ron is ott voltak.
Draco megszólalni sem bírt, csak törölgette a könnyeit. Nem értette, miért történt ez, de tudta, hogy nagy az esély a legrosszabbra.

– Mindent megteszünk, ami tőlünk telik – mondta most már mind a három fiatalnak, aztán visszament a másik folyosóra.
Malfoy csak a fejét fogta, és zokogott. Hermione mellé lépett, finoman a vállára helyezte a kezét. Mindannyian aggódtak, és nem szóltak egy szót sem. Így telt el tizenöt, majd húsz perc, végül harminc, mikor újra megjelent az orvos, mögötte a másik, maga előtt tolva az ágyat, amin Harry feküdt. A vékony férfi odalépett a várakozó hármashoz.
– Az újraélesztés sikeres – mondta, mire mindannyian megkönnyebbültek. – Most egy emelettel lejjebb visszük, és bent tartjuk néhány napra, esetleg hétre, hogy megfigyelhessük.
A fiatalok bólintottak, aztán egymásra néztek, majd pár perc múlva ők is lementek a harmadik szintre. Akkor Harryt már áttették a kórterem ágyára, mellette pedig ott állt egy nővér. Mikor látta Hermionét, Ront és Dracót, bólintott, hogy bejöhetnek.
A szőke fiú leült Potter mellé, és két tenyere közé fogta a kezét. A másik két fiatal csak mosolygott. Malfoy még mindig nem volt nyugodt ugyan, de sokkal könnyebbnek érezte magát most, hogy tudta, minden rendben lesz.

***

– Biztos, hogy ez jó ötlet? – kérdezte Harry egy hónappal később. Végül két hétig tartották bent a kórházban, majd pihenésre utasították. Most Draco lakásán voltak. A szőke hason feküdt az ágyon egy keresztrejtvénnyel a kezében, Harry pedig mellette.
– Ha neked nem jó, kitalálhatunk mást is – nézett Potterre Malfoy a szeme sarkából.
– Nekem tökéletes – ült fel a fiú.
– Akkor – tette le az újságot Draco – egy hét nyaralás vár ránk Floridában.
Mindketten egymásra mosolyogtak, végül Harry megtette, amire a szőke már az első randijuk óta várt: lágy csókot nyomott az ajkára. Hosszú volt, és meleg, teli érzésekkel.
– Sajnálom, hogy csak most adhattam az elsőt – nézett kissé szomorúan Potter.

– Én amondó vagyok, hogy semmit sem kell elkapkodni – vigyorgott Draco, aztán ő hajolt közelebb, hogy megcsókolhassa Harryt. 

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése